Barátaim és egyéb balgaságok

Időről időre megtalálnak emberek szavakkal. Régiek, újak. Mondanak nekem sok mindent és várják, hogy én is mondjak nekik mindenfélét. Na, ennek így nincs értelme. Illetve talán mégis, maga a mondat értelmes, de mégsem érthető, hogy mit is akarok vele mondani. Ami azért lehet, amiért ez a bejegyzés is született.
Valahol, valamikor a legtöbb emberben a közelemben kialakul az a tévképzet, hogy annak amit összehordok értelme van. Hogy vannak saját gondolataim és látok a dolgok között összefüggéseket, amiket meg is tudok szavakkal formálni. Nem tudom miért tévednek ekkorát. Egyik nyílvánvaló oka, hogy nem látják azt az ős káoszt, ami bennem lakik. Nem mennek haza időről-időre arra az ordító csendre a fejemben, amivel nem lehet együtt élni. Nem látják azt a kavargó káoszt,amivel minden reggel kezdődik. Szinte minden hajnalban van egy boldog pillanat, amikor felébredek, épp csak egy fél pillanatra és csend van. Nyugodt, puha, egyenletes csend. Alszik a világ és a hangok a fejemben. Ekkor megnyugszom én is és visszaalszom. A következő pillanatban már reggel ébredek. Többnyire ugyanarra a maró gúnnyal hozzám szóló hangra. Ő az, aki a legtöbbet beszél hozzám. Ő mondja el azokat a dolgokat, amiket mások nem mondanak el rólam. Ő adja a hangot az ismerősök arcához. Őt szeretem a legkevésbé. Valahol mélyen mégis szeretem, mert őszinte. Mellette legtöbbet egy halk és naív gyermekhang szól hozzám. Csendben, néha szinte sírva. Ő mondja el mindig a reményt. Ő mondja el azt, ami szép. Ő mondana mesét is, de elnyomják és a hangja nem töri át a zűrzavart. Van, hogy kétségbeesetten próbálom kivenni a szavait, de nem futja már, látom az időből. A tömény tűz eléget. A többi hang már ritkább vendég. Vannak akiket szeretek. A bölcsesség szavát. Bár ő hamis. Valaha élt emberek szavainak mardékait visszhangozza nekem. Úgy ahogy megmaradt benne. Pontatlanul, törve, torzan. Minden megnyilvánulása mélynek és igaznak tűnik. Mégis üresség van mögötte. Az őrület szavát. Visszafoghatatlan ős erővel ordít fel időnként. Felborít mindent és elhomályosítja a világot teljesen. Ha megszólal, még annyira sem tudok gondolkodni, mint előtte. A levitézlett, részeges, múltba révedő tévedő hangját. Vele mindig jó időt tölteni. Jobbára hallgat, néha elmúlt korok féligazságait böffenti fel gyomrából két korty között. Ezeken aztán nagyot hallgatunk. Szentimentális. Így szeretem őt. Velük és más, ritkább hangokkal élek együtt. Ők beszélnek helyettem, mert nekem nincs semmit mondanom. Van egy világ, amiben létezem. Egymástól függetlenül. Van egy része a világnak, amit kitöltök, mint egy üres doboz. Határa van és a helyet is foglalja, de értelme nincsen. Semmit nem tudok a világról. Emberekkel van tele. Róluk még ennyit sem tudok. Nincs ismeretem a mozgatókról. Nem tudom hogyan is miért működnek. Mit miért csinálnak. Nem tudok semmit magamról és rólatok sem. Azt hiszem én is hibáztam, mikor, ha jöttetek, a kérdésekre próbáltam választ adni. Azt hiszem csak arra volt szükségetek, hogy letehessétek a terheket, amit visztek. Belesírni, kiáltani, hányni mindent egy üres dobozba, amit vinni magatokkal nem akartok. És ti cserébe, mint visszhangot megkaptátok a hangok kusza katyvaszát, amiben elkeseredett pillanatokban választ kerestetek. Vagy megnyugvást. Vagy csak értelmet. De egyik sem volt benne. De mivel ehhez nem vagytok szokva, hát kerestétek benne. Látom, hogyan próbáltok jelentést adni annak, amit visszakaptatok mindarra, amit mondtatok. És látom, hogy nem akarjátok elhinni, hogy nincs ott. Amit hallotok, az üres csenden visszaverődő hangotok. Sajátok magatok halljátok messziről, mélyről, torzan. Elmondtam sokaknak sokszor átkozódva, hogy nem kerestek, csak ha kellek. Látjátok feleim? Hát itt a válaszotok. Ezért ne keressétek a szavak mögött az értelmet, hisz ember sincs mögötte. Ha lenne, akkor lenne kit keresni. Lenne kit meglátni, meglátogatni. Maradjunk inkább ennyiben. Ha fájtok és szeretnétek valamit beleüvölteni a tájba, tegyétek meg. Ordítsatok, de ne várjátok többet a visszhangot. Tihanyt beípetették, a dobzban pedig már túl sok a hang. A visszhang elhallgat.
Hogy ne hagyjak hátra semmit lezáratlan. Mindenre amit Nektek mondtam vagy amiről azt hittétek, hogy mondtam mint szemfedőt húzzátok rá ezt a pár sort, amit olyan írt, aki tényleg tud valamit:

It's not what i meant - so can you forgive it
Just came out wrong
I'm taking it back
Forget what i said

Sincerely,
POS

"Érzem, hogy sírni volna most jó."

Függöny le.

Nincs mese. Felnőttél. Komoly dolgokkal kell foglalkozni. Dolgozni kell. Gyereket szülni. Nevelni. Politizálni. Gazdálkodni. Befektetni. Tőzsdézni. Autót venni. Vezetni. Nem csak autót. Frászt. Csináld, ha akarod. Menjél szépen előre és éld így, ha így akarod. Én nem. Ez engem egyáltalán nem érdekel. Ha nem haragszol, én inkább maradok a mesénél. Játszani szeretnék. Sokat. Szeretem, hogy lehet némán téát inni vélem. Rubintéát. Szeretek nagy komolyan az asztalfőre ülni. Szeretek kibontani egy bort. Meg még egyet. És egy harmadikat is. Fehéret, vöröset, rozét. Szeretem, ha nem tudom, hogy hajnal hol talál rám. Szeretem, ha nem értik hogy mit miért csinálok. Szeretem, ha furcsán néznek és fejüket csóválják, ha látják. Szeretem, ha fütyülök, énekelek az utcán olyan hamisan, hangosan, hogy kiröhögnek. Szeretem ha egy-egy mondatom után felkapják a fejüket és zavartan néznek. Szeretem, ha nem szeretik, hogy nem értem őket. Szeretem néha tettetni, hogy értem őket. És ők megnyugszanak, hogy én is normális vagyok. Normális. Persze, mi más lennék, ha nem normális. Deviáns. Hiba a mátrixban. Selejt. Csak a szurkáló, piszkáló furcsa érzés miért van akkor bennük, ami folyton böködi a lelküket, hogy ez miért olyan fene vonzó. Nem értik, hogy a dolog egyszerű. A szabályokat mindenki maga írja. Akinek van bátorsága, az rögtön tollal. Akinek kevesebb, az ceruzával. És aki igazán gyáva, az csak levesz egyet a már kész szabálykönyvekből. Egyikkel sincs baj. Ha tényleg azt a játékot akarod játszani, aminek a szabálya a kezedben van. Bárhogy lehet játszani, hamisan is. Legfeljebb kimaradunk egymás meséjéből. Mert van, akit kihagynak minden meséből. De attól még ők is lehetnek örökre szépek.

S ha bűnös vagyok, az vesse rám az első követ, kinek már a kezében van.

In progress...

Csend van. Az a tiszta csend, ami csak akkor van, mikor borongós felhők alatt órákon át esik monoton az eső,
elmosva a világ minden mocskát és ebben a furcsa, rituális megtisztulási folyamatban minden elhallgat. Az ablakon a cseppek megszokott útjukon futtnak lefelé, hol lassan, szinte megvállva, hol pedig hatalmas lendülettel nekiindulva, mint akinek fontos dolga van. Az ablak mögött ugyanaz az utca, mint az elmúlt 5 évben mindig. Ugyanazok a házak állnak ugyanabban a néma rendben, ugyanazok a színes kocsik parkolnak ugyanazon a helyen, ahogy mindig. Mint egy apró tisztelgés az örökkévalóság előtt. Az örökkévalóság, ami olyan mélyen van kódolva az emberiségben, hogy mióta a Földön járnak minden generáció elesetten vágyódik utána. Vágyódik, annyira erősen, hogy közben elveszti azt a csepp idejét is, amit kapott, hogy boldog legyen. Boldog legyen itt a Földön, abban a szegletnyi paradicsomban, ami még megmaradt. Mert maradt még. Biztosan.  Kellett, hogy maradjon, hiszen emlékszem rá. Egyszerű volt, csendes és észrevétlen. Fel sem tűnt, hogy elment. Félünk az esőtől. Ha elkezd csepegni, aggódó arccal nézünk az ég felé és fohászkodunk, ugye tovább megy, ugye nem, nem akar pont most esni. Félünk a tisztaságtól. Félünk tőle, hogy tisztán álljunk egymás előtt, védtelenül. Elesettnek és kiszolgáltatottnak érezzük magunk, ami félelmetes. Pedig egyáltalán nem kellene, hiszen velünk szemben is ember állna, tisztán. Egy másik világban, ahol még nem nevelik belénk csecsemő korunktól a félelmet, ahol nem plántálják belénk mindenhonnan a talmi értékeket és nem  adják át a torz világképből leszűrt bölcselmeket, torzítva el minket is ezáltal.  Milyen néptelen az utca? Mindenki elmenekült, elbújt és most otthonról nézi, hogy áznak mások, ezzel és a kandallóval melegítve a lelkét úgy érzi boldog. Pedig a boldogság itt van kinn, ebben a hideg, kora tavaszi esőben. Ebben az esőben, ami megszólít és megába fogad. "Lám, semmi új, semmi ismertelen, csak amit eddig ismertél, Én vagyok. Gyere, lépj be és menjünk együtt. Akár merre  is indulsz, ott leszek." És nem ezt keressük mind? Azt, aki vár ránk és elkísér. Aki velünk jön, segít, nem kérdez, csak jön. Mint az eső. Elfelejtettünk mosolyogni az esőben. És táncolni is. Lassan nem csak az esőben, mindenhol elfelejtünk és akkor el kell majd költözni
innen oda, ahol ezt még tudják. Talán van még idő.

"Everyone thinks that we're perfect
Please don't let them look through the curtains"

Több, mint 3 órája dobol a fülemben ez a két sor néhány továbbival. És nem tudok kitörni belőle. Beszippantott, forgat és földhöz vág. Nem ismeretlen az élmény. Jártam már itt párszor, de már nagyon régen. Volt idő, mikor gyakorta megfordultam erre. Akkoriban semminek nem volt helye. Egymásra dobált gondolatok, hitek, ideák raktára volt a fejem. Minden rendszer nélkül. Ha találtam valamit, ami megtetszett, hát fogtam és bevágtam a többi közé. Nem néztem illik-e oda. Ennél fogva időnként a dolgok megcsúsztak és a rendszer többé-kevésbé összeomlott. Volt, ami összetört, volt ami kilökődött és volt ami a helyére került. Persze minden ilyen systemquake igényelte a rendrakást maga után, ami egyedül nem ment, de mindig, mindig volt ott valaki, aki segített. Hát, ennek a kapujában állok most. Nézem ahogy az immár helyére került dolgaim meginognak, magukba roskadnak, összedőlnek. Én pedig csak ülök a küszöbön egy pohár borral és várom, hogy leülepedjen a por. Közben kinyújtott kezemmel keresem, hogy hol van most, aki segít rendet rakni. De még senkiben nem akadt meg a kezem. Lehet, hogy nem is áll senki a közelben? Lehet, hogy most, mikor úgy érzem sose voltam gazdagabb, valójában elszegényedtem? Mindezt úgy, hogy észre sem vettem? Nem hiszem el. Nem hagyom. Harcolok! Akkor is, ha ember vagyok és vereségre ítéltek a születésemmel. Akkor is, ha úgy teremtettem, hogy ne nyerhessek. Ha csak görgetem az átkozott sziklám a hegyre. Akkor is ha a keselyű újra és újra alászáll, hogy kimetssze a májam. Elvehetnek tőlem sokat, szinte mindent. De a harcot nem, az az enyém. Aztán elbukom. Nem lesz hősies bukás és szép sem. Sőt! Ostoba és kiszámítható. De az én bukásom lesz. Hol vagytok? Máté, Szívem, Csaszi, Zsolti, Paty, Csicsó és mások annyian? Hol vagytok? És ha van saját életetek is? Nekem is! Az se fontosabb a Tieteknél. Persze, sosem derül ki, ha nem hívtok, ha kellek. És volt már hogy nem hívtatok. Hát hívjatok! Hívjatok most és mindig. Kellünk egymásnak. Együtt sem érünk semmit, de együtt vagyunk. Most megyek, szerzek valahonnan bort újra. Egyedül nem tudok rendet rakni...

Talán azóta sem járt erre senki.
De én ma eljöttem. Más miatt, de jöttem. Láttam és most nem győzöm folytatni.
Mert történt még annyi más. Osztálykirándulás. Hogy mást ne is mondjak. Amit már
új tagjával jártam meg az osztálynak. Új évhez új arcot kaptunk. Talán kicsit nagyot is ;)
Az biztos, hogy felmelegítettünk együtt néhány lépcsőfokot. Székelyudvarhelyen meg máshol is. Egésszé váltunk együtt. Mind úgy látjuk a világot, ahogy a másik már vagy még nem. Nekünk meg nem volt más dolgunk mit hagyni. Mai napig tudom, hogy van egy háborús emlékmű Béksésszentandráson, amin az alábbi idézet szerepel:  „Zászlót vittük mindhalálig elhulltunk érte mind egy szálig! Átok arra, ki ezt felejti s a szent lobogót porba ejti!" Hajas Tomi nem tudott elmenni mellette szó nélkül. Sanyi meg a szilvafa mellett nem tudott. Pedig akkor már igencsak dél volt és mi már igen sok szilvalevet öntöttünk megunkba. Így születtek a legjobb Janó idézetek is, mint a kakóval leivott atléta felett elmondott: "Férfias vagyok na, nem kell azt szégyellni" vagy a hajnalban punk taréjjal megfélemlített óvodás irányába vetetett: "Te ordítasz? Szerintem ne tedd..." Ott voltunk mindannyian. Tudom, persze, hogy tudom, úgy ahogy te, hogy nem voltunk
de hazudhatunk annyit a világnak, hogy mégis. Mert aki nem volt ott, azt vittük magunkban. Tudom, hogy már gyereked van. Nem is egy. De akkor is. Azok voltak életünk legszebb napjai. Összezártuk magunkat egy hétre az élettel. Pedig többet romboltunk magunkon, mint az elmúlt egy évvel, de akkor, ott a mienk volt minden. Pedig néhány sörön, boron, cigin és zsemlén kívül nem volt semmink. Igaz horgásztunk. Töretlen lelkesedéssel, de csak mérsékelt sikerrel. Több év alatt 10 törpeharcsáig és egy szőlőlugasig jutottunk, azt is Laci fogta. De se Béla szemüvege, se a gumicsónak lapátja nem lett meg. Lett viszonk killer kagylónk. Meg halál közeli élményünk rakat. Mert olyan dolgok történtek ott, amire máshol vajmi kevés az esély. Mint mikor Palcsi lógott a kerítés két oldalán whiskys joghurtot permetezve a szélbe. Ezen mi is meglepődtünk, mint Béla az emeleti ablak szúnyoghálóján. Vagy Csicsó meg a wartburg a bokron. Nagyon jó nyarak voltak azok.  Nem cserélném el soha Dubaira. Nem bántam azt se, ha jött az ősz. Mindenben ott volt a jó. Mint etikaórában Pusztai Tibiszendvicsei :). Vagy kollégiumi teabárban a cigiszünetek.

Szia Ernő!

Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szobrot is kaptál a múlt héten a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítasz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd - bizonyos Molnár Ferenc - megállította feletted az égen a mulandóság napját.

Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői se tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka.

Te, Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek bajtárs, elvtárs, polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek.

Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben a hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs. kir. hadnagy - élt 26 évet.

Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már az úgynevezett a második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét.

Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandban élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele, Hats and Caps.

Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép-színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett, lukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak.

Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény.

Na és a Csónakos. Papuskám, az megúszott mindent. Melós lett a Weisz-Mannfredban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyült, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros-Ferencváros, hééé Ferencváros!

Te, Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk, lehet, hogy jobb is, hogy az az író háromszor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghalni, mint felnőni, és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged?

Haza, haza - nagy Há vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodok, ha kicsivel, rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást. Nem régóta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon, vagy üzenjen vele másoknak, és úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni. Neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról - persze nem az igazi nevükön - hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké?

Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy, SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG, meg, hogy BARÁTSÁG, BÁTORSÁG, BECSÜLET, ÁLDOZAT, MEGBOCSÁJTÁS? Ugye, mi azért így írjuk? Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod, most is te adod a bizonyosságot, mint ajándékot, pedig ez a te születésnapod.

Köszönöm neked!

Ami pedig a korodat illeti, a századik születésnapot, rá se ránts! Tudod, halhatatlanoknál ez csak rigófütty. Boldog születésnapot, Ernő! Éljenek a Pál utcai fiúk, éljen a grund!

Tisztelettel:
Geszti Péter

Csendes éjeken

Munka nélkül voltam hónapokig. Most épp nem. De sem múlt, sem most érnek ingerek, amikre írjak. Mikor mégis megmozdul valami bennem, akkor általában az idő hiányzik. Mert akárhogy is gyorsnak tűnik az írás, idő kell hozzá. Talán hamarosan kellemes együtállásról tudok beszámolni. Addig is elégedjetek meg ezzel:

Két született barát beszélgetése:
1. Óvodában:
-Te mi leszel ha nagy leszel?
-Még nem tudom...

2. Iskolában:
-Te, ősök elengednek a táborba?
-Még nem tudom...

3.Középiskolában:
-Figyi, most ti összejöttök Zsuzsival?
-Még nem tudom...

4. Egyetemen:
-Diplomázol idén?
-Még nem tudom...

5.Egyetem után:
-Na, házasság?
-Még nem tudom...

6. Valahol 30 után:
-Gyerekek?
-Még nem tudom...

7. Érett férfikorban:
-Na, hétvégén kis sör, peca, csajok?
-Még nem tudom...

8. Később:
-Te hol rontottad el?
-Már nem tudom...
 

Az ajtó nem csapódott be. Az idiótákra – pláne modoros idiótákra – készülve még az iroda avatásának napján fékezővel látták el. Jézus ereje ne hagyj el. Ez tanít. Irodalmat. Hiába na, ez már egy új nemzedék. Fejlett generáció. Egybe letudja Holmes, Poirot és Marlowe kalandjait. Eközben ugye mozgásba hoz három bioturbinát, merthogy a fenn nevezettek írói motolláznak a koporsóban az nem kérdés. Csak azt nem értem, hogy ha ilyen tehetségek járják a világot, akkor mitől a válság? Jó hogy gyorsan megoldódott az ügy, de nem ártana már egy amit fizetés is kísér. Az a baj a világgal, hogy nem olyan szép bipoláris, ahogy az embereknek jó lenne. Jó-rossz, szép-randa, kedves-bunkó. Így menne nekik. Egyszerűsítve. Tömörítve, aprítva, hogy befogadhatóvá váljon. Lehessen uralni. Félnek attól, hogy rájönnek, hogy mennyire kicsik és jelentéktelenek. Hogy talán eltűnnek, mint erdőben a vadnyom. Úgyis eltékozolta már mindenki miről számot kéne adjon. Hohó! El Droid nekiállt ecsetelni legújabb szerzeményének isteni voltát az anyjának. Nézzük a menetrendet azt mondja 5 perc míg elsorolja mi mindenre is jó, újabb 5 míg elmondja hogy ő már mire használta majd negyed óra mennyire nincs pénzünk sirám. Akkor irány az ebéd.

A választás könnyű. Mindegy hova, csak amit enni adnak ne segítse elő, hogy 42 felett is kelljen még számolni az éveket. A mai Homo Idiotis után azonban kiütéssel győzőtt Erős Pista Tanyája. Itt minden olyan, mint 50 éve. Ugyanazok az asztalok, székek, falak, személyzet. Legalábbis ezt mondják róla. Minden paprikával készül és mar. Végig. Már az illata megfacsarja az orrot és könnybe lábasztja a szemet. Ugyanezt megteszi távozáskor is. A nap ajánlata Csípős borjúpörkölt ahogy a sógor szereti. Ez mindennek a teteje. A non plus ultra. A sógor feltehetően az alfa centauri szülöttje lehet. Bennfentesek tudni vélik, hogy egyszer-egyszer a kénsavas tégely tartalmát is rálocsolja az ételre. Ezen felül valami Paks melletti kertje lehet, mert brokkoli színben játszó paprikával rohangál, amit elég kivenni a szatyorból és 50 méter sugarú körben minden felgyullad. Na, ebből aprítottak a borjú mellé. Már ha tényleg borjú van a tálban. Mert mondjuk nyugodtan lehet rohadt gumicsizma, döglött kormorán vagy leharcolt gumibelső. Ember nincs aki megmondja ízről, hogy mi úszik ebben a lében. Régen mennyit csodálkozott, hogy itt milyen jó kenyér van. Mikor megdicsérte és megtudta, hogy helyben készül kemencében, azóta mindig átjár szembe a pékségbe zsemléért. Az öreg Pista ugyan szokta gyűrögetni néha a celebgyalázó szemöldökét, de nem szól, csak nem érti, ha egyszer van könyér, akkor minek ugrál e’ emmeg ilyen ocsmánságér’. Na, milyen szépen lecsúszott ez a borjú. Takarjuk be egy kis túrós csuszával tripla pörccel. Aztán küldjünk utána egy kis kékfrankost hígítónak.

Oh, csak nem tűsarkak kopogása veri fel a pókhálófonó csendet a folyósón? De. Nézzük csak. Igazi magas tűsarok, rövid léptek. Tulajdonosuk valószínűleg alvás közben sem válna meg a tűsarok nyújtotta 8 centitől. Feltehetően csinos, mi több szép. Feltehetően nem szőke hajszínnel, sőt a lehető legmesszebb a szőkétől. Node, ez mindjárt kiderül, hiszen már fordul is a kilincs. Már porolhatja is a széket. Nincs az az Isten, hogy egy nő egy másik nőhöz menjen segítségért, még ha olyan csekély mértékben is emlékeztet nőre, mind El Droid, akivel ezen a kis lukon hivatott osztozni. A belépő emlős a fent leírtakkal nagy egyezőséget mutatott erős subhumán beütésekkel. El Droidnak fel sem tűnt. Telefonál. A nap 80%-ban. Vendégünk egy hosszúra nyújtott pillantással - amiben nem kellett nagyon kutatni, hogy felfedezzük a mesterkélt mozdulatok sajátosságát - felmérte mind a 6 rendelkezésre álló négyzetmétert. Ahogy végzet a szoba vizuális képének befogadásával hosszú idő alatt tökéletesre fejlesztett fenékriszálás kíséretében másfél lépéssel a székhez fáradt. Jeff ernyedt kézmozdulatára helyet is foglalt rajta és bele is kezdett mondókájába. Hangja épp annyira volt affektáló, amennyire az arcát fedő méla undor jósolta:

• Üdvözlöm! Camara Jones vagyok. Lenne egy megbízásom, ha érdekli és nem zavarom meg vele egész napos lázas semmit tevésében.

• A válasz: Igen.

• Márhogy érdekli? Vagy zavarom?

• Egyik sem. A kérdésére a válasz az igen.

• Még nem is mondtam, hogy mit szeretnék.

• Én viszont bátorkodtam előre megválaszolni a kérdést jelentős megtakarítást eszközölve ki Önnek, aminek az Ön kedves férje feltehetően igen fog örülni. Tekintve szakmáját.

• Honnan veszi, hogy férjnél vagyok? Még gyűrű sincs az ujjamon. És ha lenne is férjem ugyan miért örülne, hogy spórol neki.

• Nyoma viszont van. Mégpedig épp a jobb oldali gyűrűsön. Ha jól sejtem a folyósón lejtett séta apró megtorpanása nem az ajtónk cimkézetlenségének inkább a gyűrű levételének köszönhető. Ami pedig a „nem létező férj” szakmáját illeti. Nos, egy bankember mindig örül a megtakarításnak. Nincsenek kivételek. Ahogy kegyed elkerekedő pofikáját nézem most épp azon csodálkozik, hogy honnan veszem, hogy bankember. Elmondom, legyen. Kegyed oly díszes fülbevalóját az orosz Skorov fivérek méltán híres kristályai díszítik. Ilyet pedig kicsiny városunkban csak a Harcsa utcában Loiusnál lehet kapni, akinek a szomszédságában igen kevés szénbánya viszont annál több bank található. Gondolom születésnapi ajándék lehetett.

• Értem. Szóval maga olyan nyomozó, mint azokban a regényekben. Tudja, mint Hercule Holmes, amit az a nő írt.

• Raymonde Chandlerre gondol?

• Igen, rá.

• Köszönöm az összehasonlítást, igazán hízelgő. Pláne, hogy egy igazi szakértő mondja. Kegyed ugyebár irodalom tanár.

• Igen, de honnan tudja.

• Ha már volt olyan nagylelkű, hogy híres képzeletbeli kollegámhoz hasonlított, elárulom. Kegyed igazán jól öltözött és sminkelt, de a jobb kezén a műkörmök kicsit kopottabbak, mint a balon, ergo többet használják őket, de mégsem agyonhasználtak, hiszen csak halvány kopás látszik rajtuk. Feltehetően sokat írnak velük. Valamint mikor volt szíves megmutatni, hogy nincs gyűrűje kabátja ujján krétanyomokat véltem felfedezni. Azt, hogy irodalmat taníthat már csak tippeltem. Szinte vaktában.

• Bámulatos. De honnan tudja mit szeretnék?

• Nem tudom. De csak két dolgot akarhat. Megtudni, hogy a férje csalja-e vagy megtudni, hogy tudja-e hogy csalják. Utóbbi valószínűbb. A válasz mindkét kérdésre ugyanaz.

• Honnan veszi???

• Mert minden férfi csal, aki teheti. Illetve minden férfi tudja, ha csalják, tekintve, hogy feleségeik túl hülyék, hogy leplezni tudják.

A nő felpattant, indulatosan magához szorította retiküljét – mely Jeffnek 2 hetes világ körüli úthoz szükséges cucc bepakolásához is elegendő méretű lett volna – és a már megismert riszával az ajtóhoz vonult.

• Magának nem sok munkája lesz ilyen modorral. Soha viszont nem látásra!

Majdnem dél. Ügyfél még sehol. Nyílj meg, óh beteg ablaka a nagyvilágnak, mutasd mi történt mostanság. „Tüntetés a szex, a szülés és a gyerekvállalás ellen.” Ez érdekes. „A fővárosi Szent Flórián szülészeti klinika előtt tartott egyszemélyes békés tüntetést egy helyi huszonéves férfi kérdőre vonván az orvosokat, nővéreket és bábákat, hogy ha az eutanázia ellen vannak, mert nincs jogunk dönteni egy lény haláláról akkor hogyan gondolják, hogy van jogunk eldönteni, hogy valakinek életet adjunk. A klinika dolgozói jobbára figyelmen kívül hagyták a tiltakozót, akik mégis felfigyeltek rá megmosolyogták illetve szellemi épségét firtatták.” Jogos. Mit várt szerencsétlen marha? Hogy van még bárki aki tud gondolkodni? Réges rég kiirtották már az emberből a gondolkodás képességét. Már csak fröcsögni és követelni tudunk. Nekünk minden jár, mégpedig azonnal. Mert mi aztán olyan végtelenül nemesek és nagyszerűek vagyunk, mint egy ménes unikornis. Mindannyian individuumok. /Én nem./ Mind a saját békénket keresve járjuk a nagyvilágot, hogy megvilágosodhassunk és magasabb szintre emelkedhessen a halhatatlan lelkünk, mely az örök isteni szikrát hordozza magában, ezért halhatatlan. Saját ösvényünk kanyarjait követve fejlődünk és nemesedünk tanulva a leckéket miközben adót csalunk, verjük az asszonyt, mérgezzük a Földet és a szomszéd kutyáját /kurva anyját baszd meg éjjel ugatott, na de most ugasson a rohadék /, vallást, rasszt, embert, fajt gyűlölünk. Ha szerencsénk van hamarosan elszabadítja valaki a 12 majmot, hogy legalább a Föld regenerálódjon. Ha még tud. Nem is olyan régen ütött szöget a fejében, hogy Istent úgy jelenítse meg homloka vetítőtermében, mint egy játszó embert egy számítógép előtt, aki egy stratégiai játékot űz, csekély sikerrel. Az épp szétesni készülő küldetésből kiszáll és nem egyszerűen kilép, hogy majd egy jobb napon folytassa, hanem kemény, elszánt tekintettel megkeresi majd megböki az uninstall gombot. Miközben a lemenő nap fényében feltündököl négy lovas. A sok idióta meg rimánkodna, csapkodná magát a földhöz, hogy hátha ő megúszhatná valahogy /meg az anyja, a gyereke, az ügyvéd – nem, az ügyvéd nem kell/. Csökött agyukig nem jutna el, hogy már mindegy. Hogy nem most kéne jajjgatni és fogakat csikorgatni. Előre kellett volna nézni. Okosabban kellett volna élni. Nem felzabálni mindent. Nem felégetni az erdőket, legyilkolni a vadon állatait, megmérgezni a föld vizeit, nem megdugni mindent ami mozog /s ami véletlen mozdulatlan, azt egy óvatlan mozdulattal meglökni /. Vagy ha már megindult a lavina, akkor szépen apránként felkészülni. Intrikából, savanyú iróniából falat építeni és várni, hogy beteljesedjen minden hipochonder álma, hogy megjöjjenek a lovasok és megkönnyebbülve sóhajtsunk: „Én megmondtam”.

Félhomály volt. A reluxa rácsai között nehezen estek be a júliusi nap sugarai. Dögmeleget árasztottak. Még a fonnyadt rododendron is mintha elhúzódott volna a közelükből. – Olyan ez, mint egy rossz detektívregény. Ami vicces, tekintve, hogy ez egy nyomozóiroda. Ilyen magasságokban röpködtek Jeff gondolatai. Valami kibaszottul zavarta ezen a kurva kedd reggelen. Már reggel úgy ébredt, hogy szívesen felgyújtana valamit. Valami olyat, ami elég nagy ahhoz, hogy az egész világ lángra kapjon tőle. Ezzel a jó hangulattal szállt fel a reggeli buszra, melyen a jó szerencse működése folytán már négy próbálkozás után is sikerült kezelnie a jegyét, így még a megállóban állva észrevehette, hogy mintegy 10 olyan arcot lát, akik nem megszokottak. Ezek mit keresnek itt? Aki reggel hatkor buszra száll, az sikeres ember nem lehet. A kellemes 30 fokos és üdítően páradús reggelen persze egyetlen ablakot sem nyitottak ki az emberformára felcsavarodott fehérjeláncok, akik a busz 10 perces menetidejét maximálisan kihasználva a sok hülye helyett épp megváltják a világot. Bámulatos – bár megmagyarázhatatlan - magabiztossággal és tévedhetetlenséggel világítanak rá a problémák gyökerére, melyet megragadnak és vasmarokkal fojtanak meg. Tetszik tudni ugyanis az a baj, hogy nem a magukfajták irányítsák ezt a világot. Mer nekik aztán már a tánti is megmondta gyerekkorukba, hogy milyen éles eszük van, mer már gyerekkorba messzire elvilágított. Meg is vakultak tán tőle néhányan – ha – ha – ha. Hogy aztán hogy lettek cipő alsórész ragasztókeverő segédadagolók, azt már ők se tudják megmondani. Illetve dehogynem. A hülye kormány az oka. Mert elnyomja őket. Nem ad teret, hogy repüljenek. Bezzeg a tehénszart mindig odatolja ahol ők pofára esnek. Tetű lassan érkeztek meg a térre. Innen már csak egy kényelmes séta és máris átadhatja magát az irodának, ahol senki sem nyit rá. Hallgathatja a kollegina örök siralmát arról, hogy úgy elment mellette az élet, hogy még köszönni is elfelejtett. Minden amit nála hagyott egy elbaszott házasság és egy idiotid kölök. Valljuk be, ezzel nehéz kufárkodni. A problémák pedig jönnek, figyelmen kívül hagyni őket meg nem lehet. Ahogy a kevéssé /sem?/ tisztelt pszichológus egyszer találóan megjegyezte: Attól, hogy homokba dugod a fejed az élet még seggbebasz. Na, ja. Viszont ahogy a világ jelenleg áll, a sok buzi még örül is neki.

 A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget. 

Őszinte. Ősz inte. Ő szinte. Játék a szavakkal ez minden amit tudok. Bár folyamatosan tanulom, és biztos megtanulom majd, hogy hogyan hallgassak. Szombaton lesz a tizedik éve, hogy leérettségiztem. 14 év telt el úgy, hogy ismerem azokat az embereket, akik közül a legjobb barátaim zöme kikerült. Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel és megállapítottam, hogy az embert nem lehet szeretni. Csak egyes példányokat. Ők ilyenek. Tudod, olyanok, akiktől nem tudsz irigyelni semmit. Sőt jobban örülsz a boldogságuknak, mint a sajátodnak. Vagy lehet, hogy ez is csak az én saját hülyeségem. Meglehet. Akad elég. Az biztos, hogy ez a találkozó elhozott rengeteg emléket, amit - klasszikussal élve - nem mondhatok el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Naívan kerültem Vásárhelyre. Iszonyú naívan. Olyan félelmekkel, amik csak a gyerekkorom sajátosságaiból/??/ adódhattak. Kis békési faluból érkeztem be a városba. Ahol szinte mindenki utált. Volt aki nem mutatta, mert így hasznot húzhatott belőlem. Olyanok is voltak, akik E/3-ban beszéltek rólam, előttem. Ilyen volt. Volt olyan is, aki túl szelíd volt ahhoz, hogy utálni tudjon. Nagyon szép arca volt. 9-en voltunk az osztályban és én rettegtem, hogy hogy jegyzek majd meg 30 nevet, ha bekerülök egy nagy csapatba... Ilyen gondolatokkal jöttem el otthonról.

A nyitány jól sikerült. Hajas Tomival meg Lázár Sanyival végigröhögtük a tanévnyitót az ótemplomban. A bejárattal szemben ültünk, hátul, az utolsó sorokban. Mikor a helyi tévé kamerája közeledett nem tudtuk, hogy tartsuk vissza a nevetésünk. Aztán át az öreg Bethlenben. Ami akkor még állt, most meg ref. Itt láttuk meg azt a magas fekete lányt, akit közmegeggyezéssel megszavaztunk harmadévesnek, és csak másnap tudtuk meg, hogy osztálytársunk lett. /Nekem még jobban is, mint Tamásnak, mert fizika fakultációs volt./ Az első hétfőn. Ahogy beülünk osztályfőnöki órára. Rögtön négy zsinórban. És én ültem Béla mellett és felterjesztettem osztálytitkárnak, amit a köz elfogadott. Ahogy jöttek egymásra a tanárok nevei én egyre jobban kezdtem elvarázsolódni. Mint Nyilas Misi a nagy kollégiumban. Lelki szemeim előtt vonultak el a szigorúan, katonásra vágott hajú, barna köpenyes magas, szikár alakok a nevek hallatán. Csontos András, Lakatos-Tóth Istvána, Rosztóczy Ernő. Szinte láttam a göcsörtös ujjak közé befeszülő krétát, és hallottam azt a szigorú, kissé monoton hangot, ami a régi filmek kockáiról maradt meg bennem. Lassan, lassan jönnek egyessével mindenkiről az első emlékek. Egy mondta, mozdulat, szokás. Egyikünk berontott a terembe /valahol a földszint 4 környékén/ és telefonkártyát kért. És én átadtam a szülőktől "csak-ha-baj-van-mert-kurvadrága" telefonkártyámat. Szerintem jó üzlet volt. Néhány egységért az első emlék Csicsóról.

Még bőven benne volt a levegőben a nyár. Meleg volt, napsütés. És ott sétált a teremben velünk egy lány, akinek olyan mosolya volt, amilyet talán azóta sem láttam. És álltunk az ablakban és néztünk ki /valahol az 1/3 környékén/ és azt mondta, hogy jó lenne repülni. (Azt mondtad: milyen/Jó lehet repülni. Én/Földhözragadtam) És ekkor bejött Laki és átküldte a koleszba, hogy öltözzön át, mert a farmerja hátul a combján ki volt hasítva. A padtársa volt a legapróbb lány, akit addig láttam. Istenem hány etika és erkölcstan órát leveleztünk át, mintha muszáj lett volna.

Meg az a hosszú srác... Akivel lesétáltam Kenyáig, mert ott lakott az, aki nem hagyta nyugodni akkortájt. Hogy később mi nem hagyta nyugodni, tán azt is tudjuk. Annyit biztosan, hogy Amerikáig űzte.

Meg a már megismert Béla. Akiknél mindig úgy éreztem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban, mert olyan kedvesség sugárzott belőlük, hogy tudtam, bármilyen udvariasan viselkedem is, rút és darabos vagyok, mert ezt én tanultam, de belőlük ez jön magától. Mint Gergőékből. Ahol a legegyszerűbb kérdésre sem volt olyan válasz, amit jónak éreztem volna és mindig, mindig szégyelltem magam. És a legtöbbször azt sem tudtam miért.

Mikor arra gondolok, hogy van-e Isten és el vagyok keseredve, és nem tudom a választ, mindig eszembe jut, hogy kell, hogy legyen, mert ilyen emberekkel máshogy nem hozhatott össze a sors.

/Visszatérek még ehhez a posthoz, de most mennem kell. Az emlékek csapongva jönnek elő. Nem fontossági sorrendben haladok. De nem hiszem, hogy bárki megsértődne. Pláne, hogy szinte senki sem jár erre.../ 

Sokat gondoltam erre a percre. 
Mérlegeltem, hogy mi legyen. 
Mondjam, amit vártok és mosolyogjak. 
Vagy mondjam ki inkább az igazat? 

Mondjam azt, hogy dolgozom és van becsületem. 
És szerencsés vagyok, hogy ide születhettem?
Hogy fenntartom magam és már a családra gondolok? 
Hogy boldog vagyok, sokat mosolygok?

Hazudjak nektek pofából arcba, 
hogy nem fáradtam bele a harcba? 
Harcba, ami nincs is… Mint ahogy kedv se. 
Nincs hit, otthon és nincs gyerek egy se

Mert nincs. És azt hiszem nen is lesz soha.
Tudom, tudom, én vagyok ostoba. 
Én vagyok hülye és akaratgyenge
Mert rákenek mindent a világrendre.

De nem érdekel. Itt lenn szinte semmi sem.
Néha már az se, hogy van-e Isten.
És ha van, akkor mi oka, célja van
Hogy hagyja vagy akarja, hogy pusztítsam magam.

Mit tegyek, ha nem érdekelnek
A verdák, lakások, csupasz mellek?
Nem kell több kolbász, több nap
Se örökélet, se hosszabb fasz.

Néha, mint most is elgondolkodom
És egyre biztosabban tudom
Hamarosan ezt is elunom
És akkor talán – ha egyáltalán lehet:
 

Vagy inkább ne.

Elment a hangulat... 

Nem én tehetek róla, hogy mostanában nem ez jut eszünkbe a BBB-ről. Lassan kezdem megérteni, hogy miért láttam hajnalban Charles Bronsont osonni a körúton. Keresi a helyet, hova üljön a szájharmonikával.

Csókolom! Mi újság a ködös Albionban? Rég hallottam már rólad. Itt minden a régi. Régi emberek hajtogatják régi mondandójuk. Régi emberek a régi szövegekre régi válaszaikat szajkózzák. Régi butaság tenyészik az arcokon. Még a virágok is régiek amik mostanában egyre gyakrabban ütik fel fejüket kertekben és a népnek érdemtelenül kialakított tereken. Minden reggel emberek indulnak jobbra vagy balra. Végzik a mindennapi munkát várva, hogy végre hazainduljanak és az egyszemű varázsló álomba duruzsulja őket. Közben sóhajtoznak és vágyják a több pénzt, hosszabb életet. És gyanúsan méregetnek mindenkit, aki mosolyog. Elhúzódnak a segítő kezektől és még szorosabban, görcsösebben szorítják kopott táskáikat. Szinte a házfalakra feltapadva sietnek haza. Barna kabátjuk valami furcsa látomosszerű alakká válik a szürke falak előtt. Csak otthon érzik maguk biztonságban. Ahol a nappali csalóka melegéből, téves biztonságból lehet másokat figyelni, hogy milyen hülyék. Itt minden a régi. Nagyon régi. Tisztelet és hódolat illeti a pénzt. Hatalmas, csillogó templomok emelkednek mindenhol. Modern, könnyű szerkezetű templomok. Hatalmas kirakatokkal. És a nép özönlik és ünnepel. És gratulálnak egymásnak, ha valaki igazán nagyot áldoz a modern oltárakon és versenyeznek egymással és ölre és ölésre mennek egymással, nehogy lemaradjanak a nagy népi versenyben. És mindíg, mindenhol szól a zene. A boltokban, az autókban, otthon a TV, a rádió. Rettegnek a csendtől. A csend rémísztő mert visszhangzik benne a csend. A gondolatok jutnának szóhoz, de nincsen már sehol semmi. Csak a csend.  

Valahol mélyen az agyakban még kell létezni egy sikátornak, ahol rég kidobott eszmék és álmok áznak és rothadnak. De arra senki sem jár. Ott nincs diszkont, nincs outlet, helló kitty, rózsaszín fodros kismacska. Ott csak tégla van. Kerítés. Fából, szöggel. Nincs LCD TV és taco chips. Lenne helyette még kifestő és friss zserbó. De a sikátorokban maradt nagymamák már nincs kinek süssenek. Az unokák nem járnak semerre. Messze van a playstationtől. A konnektortól 3m. Nem több. Ennyi a mozgástér. Labdát senki nem pattogtat már a régi pályán, de bárki bezsákol a Knicks ellen. Hát ez van itt velem. Semmi több.

Tudom, hogy mehetnék én is. De ott sem lenne más. De lehet, hogy tévedek. Hogy tényleg igazak a hírek. Hogy ott már más. Hogy ott már rogy össze ez a furcsa, beteges gondolkodás. De mit tegyek. "Nekem itt van dolgom. Nekem itt vannak álmaim."