Nincs mese. Felnőttél. Komoly dolgokkal kell foglalkozni. Dolgozni kell. Gyereket szülni. Nevelni. Politizálni. Gazdálkodni. Befektetni. Tőzsdézni. Autót venni. Vezetni. Nem csak autót. Frászt. Csináld, ha akarod. Menjél szépen előre és éld így, ha így akarod. Én nem. Ez engem egyáltalán nem érdekel. Ha nem haragszol, én inkább maradok a mesénél. Játszani szeretnék. Sokat. Szeretem, hogy lehet némán téát inni vélem. Rubintéát. Szeretek nagy komolyan az asztalfőre ülni. Szeretek kibontani egy bort. Meg még egyet. És egy harmadikat is. Fehéret, vöröset, rozét. Szeretem, ha nem tudom, hogy hajnal hol talál rám. Szeretem, ha nem értik hogy mit miért csinálok. Szeretem, ha furcsán néznek és fejüket csóválják, ha látják. Szeretem, ha fütyülök, énekelek az utcán olyan hamisan, hangosan, hogy kiröhögnek. Szeretem ha egy-egy mondatom után felkapják a fejüket és zavartan néznek. Szeretem, ha nem szeretik, hogy nem értem őket. Szeretem néha tettetni, hogy értem őket. És ők megnyugszanak, hogy én is normális vagyok. Normális. Persze, mi más lennék, ha nem normális. Deviáns. Hiba a mátrixban. Selejt. Csak a szurkáló, piszkáló furcsa érzés miért van akkor bennük, ami folyton böködi a lelküket, hogy ez miért olyan fene vonzó. Nem értik, hogy a dolog egyszerű. A szabályokat mindenki maga írja. Akinek van bátorsága, az rögtön tollal. Akinek kevesebb, az ceruzával. És aki igazán gyáva, az csak levesz egyet a már kész szabálykönyvekből. Egyikkel sincs baj. Ha tényleg azt a játékot akarod játszani, aminek a szabálya a kezedben van. Bárhogy lehet játszani, hamisan is. Legfeljebb kimaradunk egymás meséjéből. Mert van, akit kihagynak minden meséből. De attól még ők is lehetnek örökre szépek.
