Az asztal sarkát nézte újra. Azt a szögletet, ahová a kávéscsészét teszi minden nap, mikor leül a gép elé. Azt a sarkot, amit minden áldott nap letöröl és mégis mindig mocskos. Minthanem lenne más, mint egy többé-kevésbé tökéletes metafórája az életnek. Egy laminált, műanyagburkolatú használati tárgy, aminek egyszer valaha köze volt a természethez. És mocskos. És kemény. Főleg a sarka. A monitoron monoton rendben sorakoztak a sorok egymás alatt. Semmi kedve nem volt hozzányúlni. Ahhoz gondolatok kellenének és azok most nincsenek. Csak a vasárnap délutáni csend és a légy. Az a döngés, ami betölti az egész néma házat. Próbálta szemmel megkeresni, de több fáradtságot nem ért. Vagy az egy hét alatt felgyűlt tányérok és ételdobozok egyikén lebzsel vagy a ledobott ruhák halmán tart szemlét. Valószínűleg keres valami ehetőt vagy valamit, amibe beleöklendezheti a lárváit, akik majd nemsoká maguk is kereshetik az emberek bomló hagyatékait így örökítve a fajukat mindig a jövőnek. Ilyen egyszerűen."Az ember kivételével minden állat tudja, hogy a legfontosabb dolgunk az életben élvezni azt." Fura, mikor egy komornyik segíti ki szavakkal az embert. Azt akinek szavakból kéne megélnie.Továbbra sem tudott a billentyűzet után nyúlni. A kiadó a jövő hónapra várja a kéziratot. Szinte semmi esélye, hogy készen legyen. Lassan felállt és harmadjára is kinyitotta a hűtőt. Ezúttal sem talált benne semmi érdekeset, de hogy ne legyen mégse teljesen hiábavaló a művelet, betett egy üveg vodkát. Később még jól fog jönni üzenettel. Visszaroskadt az ezer éves karosszékbe és elkezdte számba venni a szoba berendezését ezredszer is. Hátha valamiben benne van az, amit el kellene mesélnie. Azt, amivel be tudja fejezni ezt a történetet. A polcokon összehányva hevertek a tárgyak a világ minden tájáról, ahol járt vagy olyanok jártak, akik mindenképp el akarták mondani neki is,hogy ott jártak. Több, mint három évtized belezárva apró bazári csecse-becsékbe. A bólogatós kutya,minden alkalommal ugyazanazzal a sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy bökdösik, mint 20 éve először azon a poros falunapon. Mellette a porcelán figurák törékeny dermedtségben mesélték a környék országainak történeteit, amelyek egy részét nagyanyja is hallott és azóta tőle ő is. Félbetört képeslapról lendületes női írás üzente, hogy nem felejtették el Hollandiában sem. A sarokban a hűtőről több tucat ócska, műanyagba csomagolt mágnes üzente a felszínes pletykákat a fél világról. Minden polc minden sarkán ült valami, finom porral bevonva, egymáshoz tuszkolva, gonosz zsúfoltságban. Minden tárgy mesélte a saját meséjét és a hangok kusza kavalkádja sűrű, nehéz csenddé állt össze. A zsúfoltság pedig kongó ürességgé. Ebben a csendben rejtőzködött az a fa doboz, ami mindig hallgatott. Finomra csiszolt, nagy gonddal lakozott, kék bársonnyal bélelt. Mélyen benn a könyvek mögött, távol a fénytől, távol a kereső tekintetektől. A szoba olyan részében létezett, amit még a legaprólékosabb megfigyelő sem fedezhet fel.Mintha a tér megszakadt volna körülötte és mint egy álcaháló fedte volna be, hogy keresve se lehessen megtalálni.A karosszék felnyögött, ahogy felemelkedett, hogy elővegye a dobozt. A kopott házipapucs surranása könnyen belesimult a nyári délután nehéz csendjébe. Lassan tolta félre a doboz előtti könyveket, amiket még gyerekkorából hozott magával az unalmas órák elűzésére. Minden kötet érintésével apró porfellegek indultak útnak, hogy parányi szemcséikkel testet adjanak a fülledt levegőnek. "Le kellett volna már törölni a polcokat." A gondolat olyan ismerős volt, amilyen hasztalan. Mint mindig, most sem követte semmi. A könyvek mögül lassan előkerült a nehéz doboz. Visszaballagott az asztalhoz és mielőtt letette volna a csésze helyére, egy kallódóronggyal gondosan tisztára törölte alatta az asztal lapját. Ehhez a dobozhoz nem illett a kosz. A tető nehezenen gedett. Ritkán nyitották ki, még az használatlan újdonság kopatlanságával szorult a testhez, de kénytelenül megadta magát a feszítő kezeknek és egy halk kattanással bicsaklott hátra. A kék bársony bélés makulátlan tisztasággal ölelte körbe a doboz tartalmát, mint óvó anyai kéz.  Nehéz volt kiemelni ebből a bölcsőből. Ügyetlenül is kezdett hozzá, hiszen ritkán vette elő, de a szépsége mindig lenyűgözte. Sosem látott máshol ilyen nagy gonddal tervezett íveket és ilyen precízen megtervezett formákat. A hideg, acélszürke fémet még az olvasztó meleg napsugarak sem tudták megmelengetni. Erejüket vesztve verődtek vissza a sima felületekről és mintha még a levegő is megfakult volna körülöttük. Kezét is szinte bántotta az a hideg, ami sütött belőle. Ahogy körbeforgatta még jobban érezte, hogyan fúj a nyár visszavonulót, hogyan menekül szét a szoba négy sarkába, hogy minél távolabb lehessen. Minden kiszögellés, mélyedés, ív tökéletes rendben állt és valami megfoghatatlan szépséget árasztott magából. Minden apró részlet befejezett és végleges volt. Magabiztos és erős.A fémhez, mint valami mementó kapcsolódott a kemény fa. Keménysége és emlékei vetekedtek a fémével. A némasága is. Annak, ami ennyi tudást hordoz már nem szükséges beszélnie. Szavak nélkül is megérti az ember minden üzenetét. Mióta megvette a Smith&Wessont, azóta csodálta a tervezőt. Eldönteni azóta sem tudta, hogya fegyverét vagy magáét. Ami biztos, hogy a pisztoly csöve tökéletesen illeszkedik az ember halántékán abba a kis mélyedésbe. Többször próbálta már a hűvös, nyugodt érzést, de mindig félt kicsit, hogy a fegyver valahogy mégis elsül. Most nem. Most csak a csendes, boldog megnyugvást érezte, hogy a szőnyeget már nem neki kell feltakarítania.

POS