Ismertek. Tudjátok, hogy nem vagyok hangosmagyar. De most megtaláltam a tavalyi íjásztalálkozó képeit videóit. És megint érzem. Azt, amit a leghangosabbak nem. Amit csak csendben, együtt lehet érezni.
Azt, hogy valahonnan onnan érkeztem. Ahol még ma is lóval járják a hegyeket. Ahol a sólyom még mindíg az ember társa. Ahol ott laksz, ahol akarsz, mert tied az egész világ. Ahol még mindig csak akkor szólnak, ha kell. Talán ezért is hangzanak máshogy a szavak. Mintha tényleg testet adnának annak, amiről születtek. Ahol megrezdül a tűz lángja minden szóra. Lehet, ott jobban szeretnék élni.
