Őszinte. Ősz inte. Ő szinte. Játék a szavakkal ez minden amit tudok. Bár folyamatosan tanulom, és biztos megtanulom majd, hogy hogyan hallgassak. Szombaton lesz a tizedik éve, hogy leérettségiztem. 14 év telt el úgy, hogy ismerem azokat az embereket, akik közül a legjobb barátaim zöme kikerült. Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel és megállapítottam, hogy az embert nem lehet szeretni. Csak egyes példányokat. Ők ilyenek. Tudod, olyanok, akiktől nem tudsz irigyelni semmit. Sőt jobban örülsz a boldogságuknak, mint a sajátodnak. Vagy lehet, hogy ez is csak az én saját hülyeségem. Meglehet. Akad elég. Az biztos, hogy ez a találkozó elhozott rengeteg emléket, amit - klasszikussal élve - nem mondhatok el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Naívan kerültem Vásárhelyre. Iszonyú naívan. Olyan félelmekkel, amik csak a gyerekkorom sajátosságaiból/??/ adódhattak. Kis békési faluból érkeztem be a városba. Ahol szinte mindenki utált. Volt aki nem mutatta, mert így hasznot húzhatott belőlem. Olyanok is voltak, akik E/3-ban beszéltek rólam, előttem. Ilyen volt. Volt olyan is, aki túl szelíd volt ahhoz, hogy utálni tudjon. Nagyon szép arca volt. 9-en voltunk az osztályban és én rettegtem, hogy hogy jegyzek majd meg 30 nevet, ha bekerülök egy nagy csapatba... Ilyen gondolatokkal jöttem el otthonról.

A nyitány jól sikerült. Hajas Tomival meg Lázár Sanyival végigröhögtük a tanévnyitót az ótemplomban. A bejárattal szemben ültünk, hátul, az utolsó sorokban. Mikor a helyi tévé kamerája közeledett nem tudtuk, hogy tartsuk vissza a nevetésünk. Aztán át az öreg Bethlenben. Ami akkor még állt, most meg ref. Itt láttuk meg azt a magas fekete lányt, akit közmegeggyezéssel megszavaztunk harmadévesnek, és csak másnap tudtuk meg, hogy osztálytársunk lett. /Nekem még jobban is, mint Tamásnak, mert fizika fakultációs volt./ Az első hétfőn. Ahogy beülünk osztályfőnöki órára. Rögtön négy zsinórban. És én ültem Béla mellett és felterjesztettem osztálytitkárnak, amit a köz elfogadott. Ahogy jöttek egymásra a tanárok nevei én egyre jobban kezdtem elvarázsolódni. Mint Nyilas Misi a nagy kollégiumban. Lelki szemeim előtt vonultak el a szigorúan, katonásra vágott hajú, barna köpenyes magas, szikár alakok a nevek hallatán. Csontos András, Lakatos-Tóth Istvána, Rosztóczy Ernő. Szinte láttam a göcsörtös ujjak közé befeszülő krétát, és hallottam azt a szigorú, kissé monoton hangot, ami a régi filmek kockáiról maradt meg bennem. Lassan, lassan jönnek egyessével mindenkiről az első emlékek. Egy mondta, mozdulat, szokás. Egyikünk berontott a terembe /valahol a földszint 4 környékén/ és telefonkártyát kért. És én átadtam a szülőktől "csak-ha-baj-van-mert-kurvadrága" telefonkártyámat. Szerintem jó üzlet volt. Néhány egységért az első emlék Csicsóról.

Még bőven benne volt a levegőben a nyár. Meleg volt, napsütés. És ott sétált a teremben velünk egy lány, akinek olyan mosolya volt, amilyet talán azóta sem láttam. És álltunk az ablakban és néztünk ki /valahol az 1/3 környékén/ és azt mondta, hogy jó lenne repülni. (Azt mondtad: milyen/Jó lehet repülni. Én/Földhözragadtam) És ekkor bejött Laki és átküldte a koleszba, hogy öltözzön át, mert a farmerja hátul a combján ki volt hasítva. A padtársa volt a legapróbb lány, akit addig láttam. Istenem hány etika és erkölcstan órát leveleztünk át, mintha muszáj lett volna.

Meg az a hosszú srác... Akivel lesétáltam Kenyáig, mert ott lakott az, aki nem hagyta nyugodni akkortájt. Hogy később mi nem hagyta nyugodni, tán azt is tudjuk. Annyit biztosan, hogy Amerikáig űzte.

Meg a már megismert Béla. Akiknél mindig úgy éreztem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban, mert olyan kedvesség sugárzott belőlük, hogy tudtam, bármilyen udvariasan viselkedem is, rút és darabos vagyok, mert ezt én tanultam, de belőlük ez jön magától. Mint Gergőékből. Ahol a legegyszerűbb kérdésre sem volt olyan válasz, amit jónak éreztem volna és mindig, mindig szégyelltem magam. És a legtöbbször azt sem tudtam miért.

Mikor arra gondolok, hogy van-e Isten és el vagyok keseredve, és nem tudom a választ, mindig eszembe jut, hogy kell, hogy legyen, mert ilyen emberekkel máshogy nem hozhatott össze a sors.

/Visszatérek még ehhez a posthoz, de most mennem kell. Az emlékek csapongva jönnek elő. Nem fontossági sorrendben haladok. De nem hiszem, hogy bárki megsértődne. Pláne, hogy szinte senki sem jár erre.../