Barátaim és egyéb balgaságok

Ott vagyok megint, ahol mindig. Mikor nem tudom megmondani a miértet, csak érzem mindenhonnan a felém áradó napi gyűlöletet. Azt, hogy nem csinálok semmit sem máshogy, mint ahogy tettem 1 hónapja, kettő vagy hat. Csak most nem jó. Nem jó, mert én csinálom. Ha nem én csinálnám, akkor nem lenne baj vele. Amikor pária vagyok. Mert én vagyok. Nem tudom, hogy miért van ez. Az agyam egy része folyamatosan üvölti, hogy ez hülyeség. De az összes receptorom még is jelzi, hogy megint el kéne tűnnöm, mert árad felém a gyűlölet. Voltam itt is jó. Voltam az, aki a megoldást adja. Akit hajtani lehet. Aki visz magával mindenkit. Akkor valamiért jó volt. Én most sem vettem észre, hogy mi változott. Csak azt tudom, hogy már megint menni kell innen, mert valakit zavarok. Akiről azt hiszem, hogy erősebb nálam. Tudom, hogy nem így van. De nem akarok harcolni. Mert gyáva vagyok a konfliktushoz. Vagy mert okosabb vagyok annál, hogy harcoljak. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem fogok harcolni. Mert felesleges. Objektív indokoknak szubjektív vitában nincs helyük. Utálni könnyű. Engem különösen. Indok se kell rá. Elég rám nézni...

Emlékszel Kiss Ádám karácsonyos poénjára? A talpfaragósra? Amin röhögtél, mert kurva így van. Hogy karácsony van meg ünnep meg szeretet és mégis mindenki ideges, meg káromkodik, meg veszekedés van, meg odaég az a kurva káposzta is baszd meg. Tudod, miért van ez? Mert gyökér vagy. Ugyanolyan gyökér vagy, mint a másik, aki odaégette, leverte, megütött, hülye volt. Ugyanolyan gyökér vagy, mint én. 

Mert az egészet nyűgnek érzed. Mert muszáj pont ma? Muszáj pont a családdal? Muszáj pont ezt? Nem baszd meg. Kurvára nem muszáj. Elmehetsz. Akkor is felhívnak holnap. Akkor is szeretni fognak. Akkor is ha a hátad közepére se kívánod az egészet. Csak jegyezd meg. Jegyezd meg baszd meg, hogy egyszer ott fogsz ülni egy csomag karácsonyfa akasztó mellett egy olyan nap után, mikor a legtöbbet egy jegykezelővel beszélgetted, de annyit bőgtél, mint életedben egy nap még soha. És nézed azt a kurva drága szart melletted, de nincs kit felhívni. Ott van benne baszd meg ezer kibaszott telefonszám. De egyik se érdekel. Amelyiket hívnád, azt már senki nem kapcsolja. Akkor baszd meg majd sírva könyörögnél azért a kibaszott égett káposztáért. (Ja, igen, enni se ettél még ma. De a becherovka azért szépen fogy.) Szóval ha rám hallgatsz, akkor befogod a pofád, lerakod a kurva internetet és kitolod azt a gusztustalan pofád a családodhoz. És kurva hálás vagy érte, hogy elviselik. Mert egy fasz vagy. Nem is kicsi...

Boldog karácsonyt. Faszfej.

Mikor annyi mindenen túl, ha végigpörgeted az embereket, akiket ismersz a fejedben, egyszerűen nincs köztük, akiknek megüzend: "Egy üveg bor után. Pont annyi, hogy el tudjam viselni magam."

Hazudtam. Kurvára nem volt. Nem is lesz. Megdöglött. Halva született. Utcakövön száradó placenta csak. 

Mikor vagyok boldog? Majdnem minden nap. Jó, tudom, ez jól hangzik, de az igazság mégis az, hogy bár szinte minden nap, de minden nap csak egy nagyon kicsit. Mikor végzek a munkával, felszállok a biciklimre és elindulok. Nem a sebesség miatt és nem is a zene miatt, ami a fülemben szól. Egyik sem vidámít már rég. De utazás közben, amikor csak tehetem olyan közel haladok a fákhoz, hogy megérinthessem őket. Minden egyes ágat egy kicsit. Óvatosan, nehogy bántsam őket. Igyekszem csak egy kicsit megcirógatni őket. Épp csak ujjheggyel. Leveleket, ágakat vagy csak a törzset. És közben azt képzelem, hogy örülnek neki. Hogy már várnak, mikor érkezem és mikor kapnak egy érintést. Nem mondanak semmit, nem tesznek semmit, talán nem is akarják ők sem, hogy hozzájuk érjek. Talán ez is csak egy illúzió, mint minden más. De ez az enyém. És talán tényleg nem zavarja őket. Remélem.

Kiss-Judit Ágnes

PARODOSZ
Már megtanultam úgy állni a parton,
hogy ne vonzzon a hömpölygő, sötét ár,
csak könnyedén, mint aki egy a sokból,
ki a vízbe néz, aztán tovább sétál.
Már tudok mindentől távol maradni,
két száraz lábbal biztos talajon,
hogy magam újra a mélységbe vessem,
nem szül tolvajjá semmi alkalom.
De néha mintha érezném az örvényt,
és szédülök, mint akit elkapott,
vágy és félelem hullámverésében
elfelejtem, miből és hol vagyok.
Állok, nem tudom, minek a partján,
az őrületnek, önmagamnak vagy tán
ennek a versnek, amit most írok.
Ha hallgatok, ő talán szólni fog.
Már megtanultam úgy állni a parton,
hogy ne vonzzon a hömpölygő, sötét ár,
csak könnyedén, mint aki egy a sokból,
ki a vízbe néz, aztán tovább sétál.

Kiss-Judit Ágnes

NINCS ÚJ ÜZENET
a levelekből, mik hozzád értek,
faragtál pallót szakadék felett,
átlendülni a holnapi napig
fontál belőlük erős kötelet,
rajtuk mentél át az ingoványon,
minden lépésre jutott üzenet.
hogy játssz? hogy túlélj. s ne tudd lehunyni
a monitortól káprázó szemed.
elterültél a mondatok hátán,
mint lováén a sebesült betyár,
csak menekülni a csönd elől, mely
ha elkap, elnyel, börtönébe zár.
reccsent a palló, a kötél szakadt,
futtában a ló bukott, rádtiport,
a csönd mögötted óriásira nő –
csak ülsz, s nézed a sötét monitort.
(Nincs új üzenet. A meglevőkből
talán sikerül felépítened
szavanként, mert hó és szélvihar jön,
hol meghúzódhatsz, menedékedet.)

Szóval kibaszott boldog születésnapot Nekem.

Csend vagyok.
Arcomon hordom és
magamba zárom vele 
az örjöngő tébolyt.
Kinn május van és a parton
renyhe nyár henyél.
Benn én vagyok és arcom
nyálfoltot hagy a kanapén.

Hallgatok. Hallgatom azt
amit elém szórnak mások.
A csendjüket, olcsó boldogságuk,
hidegen jajduló sírásuk.
Gondolataik felemelem, értőn
rájuk hümmögök: Érdekes.

Hallgatok akkor is, ha szólnék - nincs kihez

Hallgatok, nyújtani ezt tudom;
és minden éjszakát.
Át egész a másnap reggelig.
Erkélyemen könyöklöm,
cigim füstjén át nézem,
a hajnal kócos napsugarát
és némán remélem csak
hogy az új nap mégsem jön el.

thing... this life... and all this... is just a ship too big

like a white bunny in the snowstorm