Barátaim és egyéb balgaságok

Megint nem aludtam. De azt hiszem megérte. Ja, persze, dolgozni is kell, de kit érdekel, ha megtalál valami, ami magával hoz egy régi ismerőst, akit muszáj megölelni. Akkor is, ha két órát kell áldozni a pihenésből. Akkor is, ha nem úgy látom viszont, ahogy gondoltam. Mert lehet egyoldalú közlés is olyan, hogy mindig máshogy hallom. Nem lehet mindig ugyanazt a hangot figyelni. Ilyen volt most is. Leültem és vártam, hogy megkapjam Hollywoodtól, amit már máskor is. De nagyon meglepődtem. Egy ideje már szokásommá vált csak angolul nézni a filmeket. Felirat nélkül, magamban, sötétben, bezárkózva. Szinte minden alkalommal találok a már ismert filmekben olyan pluszt, amit addig nem kaptam meg. Tegnap egyenesen egy új történetet találtam egy filmben, amit azt hittem jól ismerek. Néhány szóban egy egész életet. Amihez minden egyes alkalommal új és új színeket tud adni egy zseni. Mikor már minden lapját felfedte, még annyit odadob: Your turn, Chief!

perché

Kisasszony lettél. Bizony. El se hitted volna tán, hogy ez megeshet. Badarság is, valóban. De hadd mondjam el, hogy volt. Péntek volt és a márciusi nap már olyan szépen melegítette a tereket, hogy az embernek fütyölve volt kedve járni és a népek jól megnézték, megvitatták, megvették és titkon kicsit csodálták is. A hotelemtől nem messze van az a kis kifőzde, ismered jó, amit úgy szeretek. Még úgy is, hogy nemrégiben szélnek eresztették a már-már barátimnak tartott személyzetet. Hozzájuk siettem délben, valami bolond ausztrál nótát fütyörészve. Ahogy nyitottam az ajtót rögvest rám néztek és elnézésem kérték:
- Elnézést, de a hátsó traktusban ma zárt körű rendezvényt tartunk, így arra ma nem lehet...
- Semmi baj, akkor ma benn eszem.
- Ma egyedül?
- Ahogyan általában...
- De hát a kisasszony...
- A kisasszony ritka vendég volt. 

S a felszolgáló lány úgy megilletődött, megzavarodott, hogy elköszönésig végig úgy beszélt velem, mintha nem magam lennék. S én mosolyogva elindultam, hogy még egy fagylaltot szerezzek magamnak, de félúton lemondtam róla és az ausztrál nótát tovább fütyölve elindultam újra dolgozni. 

Kéken vibráló képek bántják a szemem,
az este semmiben sem más, mint a nap
nem borul rám, mint nagy barna kalap
nem hagy pihennem.

Hallgatom a bábeli őrült szóbeszédet,
s ha meguntam feloldom magam egy dalban.
Gerinced megfeszül, míg én itthon lassan
elernyedek a karosszékben.

Azt tudjuk, hogy ha minden dalszövegben mély értelmet találsz, akkor depressziós vagy szerelmes vagy. Átéltük, ott voltunk, tudjuk. De mi van akkor, ha közepes vagy közepesnél rosszabb filmekben találsz rá magadra unos untalan? Mintha minden egyes kis semmi filmben egy darabkád jönne szembe? Azok amiket szeretsz kicsit magadhoz emelni, dédelgetni, de sose szerettél megmutatni. Azt hiszem ilyenkor nincs semmi. :) Egyszerűen annyiról van szó, hogy az élet teljesen egyszerű, sablonos, unalmas és repetitív. Minden amit hiányolsz belőle ugyanolyan felesleges semmiség, mint ami benne van, s ha benne lenne, már az értékét sem látnád. Tudod, egy 500 és egy 50.000 forintos bor tök ugyanolyan, mikor már túl vagy rajta és épp kihúgyozod. Ugyanez igaz az életre is. Pontosan ugyanolyan a Te életed, mint az enyém. Mind egyedül születünk és halunk meg. A többi csak cicoma.

Ma megint megyek futni. Régen voltam már. Megjött a telefonhoz a tok és megígértem, hogy akkor megyek. Hazafele gondolkodtam milyen lesz. Jobb vagy rosszabb, mint legutóbb. Akkor nem voltam megfázva. Viszont dohányoztam. Nem voltam fáradt. De magasabb volt a vérnyomásom. Aztán rájöttem. Nem érdekel. Olyan lesz, amilyen lesz. Ki akarok menni és minél tovább és minél többször kint szeretnék lenni. És így is lesz, ha meg tudom ölni a démont.

P.s.: Nem tudtam megölni. Azóta is ott lohol a nyomomban. És a tüdőm is fájt. És futni is rossz volt. Megyek ma is.

Előttem Irsai, a fülemben zene, a szívemben félelem. Ez most nem az, ami minden nap van. Ez nagyobb. Holnap a szemembe vágják, hogy fogok megdögleni. Persze, ha lenne vér a pucámban, akkor elébe mennék, és ha nem lenne anyám,akire még vigyázni kell, akkor mennék énekelve.  Krisztusi korban. Ekkora már Krisztusnak sem volt semmije. Se család, se barátok, se hit. Szerintem csak ennyi kell a megváltáshoz. Ha már mind elfogyott, akkor megválthatod a jegyet a következő állomásra. Miért értékelik túl az emberek a létezést? Az egójuk nem képes elfogani, hogy annyira semmik, hogy az elveszésük és a létük teljesen lényegtelen? EGO??? Komolyan??? Nem tartom magam sokra, és teljességgel el tudom fogadni a semmi létem, de baszd meg, még csak hozzám képest is ipari hulladék az emberiség 95%-a. És keveset mondtam. Minden mozdulatok, szavuk, emberiség elleni bűntett. Ja, igen. Berúgtam. Az apokalipszis éjszakája előtt azt hiszem ez érthető. De kurvára elszívnék most egy cigit. És a kibaszott dohányzás pont most szokik le rólam. Még jó, hogy a bor nem szokik le rólam. :) Megkeres újra és újra, őszintén, igazán. Elmondja, hogy adni szeretne nekem. Mámort, boldogságot és egy csepp megbánást. És Neki hiszek, mert nem ígér mást, mint amit meg tud tartani. Minden más illúzió. Vanita di vanitá. De a bor nem. A bor szerelem. Az ős szerető és a szőlő boldog házassága. Egy pillanat boldogság, ami mindenkinek jár. Mint a zene. Amit senki sem vehet el, ha szól a szívedben. Minden más boldogság csak a kiváltságosoknak jár. És ne legyen illúziód, nincs karma. Ha most szoptál, szopni fogsz megint, mert szopóágon vagy. Majd más.

Ja, igen. Tudom, ennek itt semmi értelme. De azt hiszem mégis jobb egy ilyen írás, mint felkötni magam.

Hallgass! Látod az asztalon a bor kibontva vár.
Árnyak terülnek szét az alkonyi szobában
fehér asztalodon bársony terítő a por.
Tölts egy pohárral a szomjazó léleknek.
Gigád nyeldeklő hangját visszazengi a fáradt test.
Engedd szabadon a véres képzeletet,
béklyói nélkül hadd süvöltsön végig az ég alatt.
A híd alatt már vár rá a félszemű félelem,
reszkető izmait reszkető inakra cseréli úgyis.
Nem sajnál senki. Mind hitetlen, beteg emberek vagyunk,
kik vággyal égnek, hogy egyszer állattá lehessenek.
Lehajtott fejed fölött árnyékot vet az emberiség történelme;
vérrel, ondóval, kiontott nedvekkel írták, hogy ne olvassák.
Hűvös kezét tarkódra engedi, de még nem sújt le.
A tavaszi szél alatt a nárciszok együtt hajladoznak
rábólintva minden egyszerű igazságra.

Néztél már napba nyári délután,
csak hogy szemeid előtt ott lásd
az aranyló gyűrűket haldokló receptoraid sírköveit?
- Gyere be!
- De hisz' még oly korán van!
- Pedig milyen régen várlak már...
A boldogság otthonában tengerre néz az ablak
és fehér homok simul a talpad alá.
Az én ablakim tűzfalra néznek és
lábam alatt nyálkás reccsenéssel csigák haldokolnak.
Köpenyűk utolsó levegőjével szívják magukba
lábam szagát.

Hallod? Valaki ma megint nem szólt senkihez
üvöltő csendjét elnyomta a suttogók orkánja.
Cssst. Odanézz! A száraz ágakon cinkék játszanak.
Mögöttük pedig már látszik a tavasz.
Édes álmodasaim mind elűzted és éjszakáim
hasztalan ágymelegítéssé silányítottad.
Oldalamon felnyílik az emberiséggel egyidős seb
hogy újfent idegennyedzzen Téged.

A szabadságot bélyegek hátulján árulják,
meg sikátorokban és vaskos bankbetétekben.
A gyermekek láncot formálnak magukból,
gyermekláncot. De füvet nem.
Skizofrén könyveim a polcon sorban állva
rám olvassák gerincükbe vésett címeik,
agyam míg bírta, birkózott velük, de megcsömörlött
tarkóm távoli zugába húzódott és halkan nyüszít.

Álmaim néha rám köszönnek az asztalnál, 
mielőtt egy feketét rendelnének. Leülnek ott szemben,
kanalukkal keverve a csészét és szemüket rám szegezik.
A kanál hegye alatt úgy sír a porcelán csésze, mint
sírtam én is a kábel suhogása alatt gyerekként.
Néznek, és kevernek, míg felborul a csésze, a kávé kifolyik
és mindent belep a ragadós, sűrű  édes lé.
Életem mind belesüpped, minden mit szeretek
kapkodva süllyed és sikolt, haldoklik fuldokolva.

Tanulj, dolgozz, gyarapodj, szülj gyereket és ronts el még egy életet.

Hó fekszik végig
a városon, mint döglött
galamb a járdán

Vagy sem. Remek találni valakit, aki igazán szépen beszél angolul.

Annyi mindentől félsz. A kígyóktól, a pókoktól, a holnaptól, a véletlentől, a balesettől, haláltól. Mégis, ha muszáj, minddel együtt tudsz élni. Magaddal nem.

Két zseni két korban így talál egymásra...

Dsida Jenő

Temetőben

Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Vannak mindig azok a gondolatok, tettek, amiket mások mintha tőlem vennének el. Vagy át. Régóta figyelek rá, hogy ne adjam, ne tukmáljam, ne is mutassam őket. Rejtem mind, mintha kincsek lennének, pedig egyike sem más, mint rozsdás vasdarab. Mégis időről-időre jönnek mások és elveszik tőlem. Persze csak kölcsön. Megnézik, elveszik, kipróbálják és rájönnek, hogy bizony ezt már ismerik, próbálták és nem jó. Értéktelen kacat. És szerencsére visszaadják. És én csak reménykedve ülök, hogy többször már nem veszik el. Nem próbálják ki. Ezzel védve Őket, mint John Coffey.

Uram, köszöm ezt az évet, elég volt. Talán kicsit túl sok is. Jövőre csak egy másikat kérek. Amit kicsit jobban szerethetek.

Nem létezem...

Számot vetek, és ki mint vet, úgy arat. Mögöttem van egy újabb év. Olyan volt, mint a többi. Más. Más, mint bármelyik, ami volt és más mint mind ami eljövend még. Elmondtam idén is sok mesét. Talán még olyan is volt, ami értő fülekhez ért. És persze volt sok, amit a szél szórt szerte szét. Volt sok, mit szerettem. Volt amit megsirattam. Volt, amiben benne voltam és volt, amit mások írtak helyettem. Volt aminek szavait ködön szürte át a világ. Szeretem most már mindet. Akkor is, ha közben sokat gyűlöltem.
Nem lettem sem több, sem kevesebb. Nem lettem más, mégse maradtam az, aki voltam. Magam vagyok. Magam vagyok. Nincs több ismeretlen és nincs több, amit megismertem. Ugyanolyan rémítő csoda a világ, mint gyermekként volt. Továbbra is szeretem a csendjeit és taszít a zsivaja. Ha fel is emeltem a hangom, mindig beleveszett. Nem lettem apa. És talán megszűntem gyermeknek lenni is. Nem lettem béke, nem lettem remény. Nem lettem tisztább, de mocskosabb sem, ha dobáltak is sárral.
Nem is folytatom. Minden megvan már úgyis írva. Bennem.

Sokak szerint a remény erőt ad, mások viszont, akik már reméltek, nemcsak úgy ímmel-ámmal, hanem igazán, azok tudják, hogy ez pont fordítva van: a reményhez kell az erő. Sokkal több erő kell hozzá, mint a reménytelenséghez.