Barátaim és egyéb balgaságok

Ha bármikor is olvastál a zen kertekről, akkor tudod, hogy egyik sarkköve (érted) a kavics. Ezért úgy döntöttem én is kavics leszek. Kicsi kavics. Egészen kicsi. Olyan kicsi, szürke és jelentéktelen, amilyen csak lehet. Leszek azért, mert a kaviccsal senkinek semmi dolga. Mindenki békénhagyja. Néha belerúgnak, rátaposnak, de ezt a kavics meg sem érzi. Néha felveszik, odébb dobják és kavicsnak ott is pont olyan jó, mint ahol előtte volt. Ha esik, megázik, de nem bánja. Ha nap süti és felmelegszik, az éppúgy hidegen hagyja. Kavicsnak lenni jó.

A kavics

Hétfő. Emlékezz. Minden perce milyen szürreális és mégis jó volt.

Anyukája azt mondja ősz van. Bár nem tudja mit jelent. Még sosem látott egyet sem. Csak a nyarat. De nem szereti. A meleg nappalok megfakultak és egyre nehezebb aludni. Éjjel pedig olyan gyorsan kell futkosni a fehér csöveken, ahogyan csak bír, mert ami eddig kellemesen hűvös volt most már olyan hideg éjjel,hogy szinte égeti a talpacskáját. Igaz, anya azt mondja, hogy már csak pár nap és a csövek megint melegebbek lesznek. Nagyon jó lenne. Nem szereti az őszt. Belül érzi, hogy valami megváltozott benne. Biztosan az ősztől van. Haza kellene menni a többiekhez és szorosan odabújni a testvéreihez, de nem bír elindulni. Inkább itt alszik. Nem lenne szabad, mert itt emberek járnak, de érzi, hogy nem bír hazamenni. Olyan hosszúak lettek a folyósók. És furán kifakultak a színek is. Az étel íze is megváltozott. A finom, édes kenyérmorzsa szúrja a hasát. Érzi, hogy még éhes, de nem bír enni. Csak összekucorodni itt és aludni. Talán estére már jobb lesz. Talán a csövek is felmelegszenek. Talán addig nem veszik észre az emberek.

Kinyílt az ajtó és egy harmincas férfi lépett át rajta nagy lendülettel. Megállt az első irodánál és erős hangjával bekiáltott:
- Az milyen, hogy egér van a folyósón?
A bent ülőket nem érdekelte túlzottan a hír. Mind fontos munkát végeztek, jóformán fel sem néztek, csak megcsóválták a fejüket. Egyvalaki volt csak, aki felkapta a fejét:
- Hol?
- Ott, a két fotel között. Vetette még oda a férfi távozás közben.
Az érdeklődő megforgatta a fejében a hallottakat, komótosan felállt és elindult ellenőrizni az információt. Ahogy odaért a fotelekhez nem látott semmit. Mivel nem tudta, hol van a villanykapcsoló, visszasétált az asztalához, felvette a telefonját, hogy azzal világítson. Rögtön észrevette az apróságot. A kis barna test ott pihegett a két kopott zöld fotel között. "Milyen kicsi. Még nagyon fiatal. Talán még egy hónapos sincs. Alig lehet látni, hogy lélegzik. Nem kéne itt lennie nappal. Biztosan történt vele valami. Ha még este is itt lesz, hazaviszem. Még csak az hiányzik, hogy valami hisztériás szállodai alkalmazott megtalálja és agyonüsse." Lassan visszasétált az asztalához és igyekezett munkával foglalkozni. Délután többször is kiment megnézni, hogy elment-e a kisegér. Minden alkalommal ott ült. Talán egyszer mászott arrébb pár lépést.

Nem tudott alduni. Az emberek folyton ott mozogtak mellette. Otromba lépteik felverték a csendet és megijeszetették. El kellene bújni. De minden olyan messze van. A lábacskája sem akarja vinni. A gyomrában még mindig ott van a morzsa. Érzi. Pedig már olyan régen ette. De mégse adott erőt. Sok volt pedig. Nem is szokott ennyit találni. Bőségesen belakmározott. Teli pocakkal pedig mindig könnyű volt nagyot aludni. Biztosan az ősz miatt van. Nem szereti. Aludni kell...

Gyorsan este lett. Egy órával a munka vége előtt megkérdezte a többieket, hogy tud-e valaki kölcsönadni neki egy műanyagdobozt. Persze senki nem reagált. Jellemző. Kiment a konyhába és keresett egy jégkrémes dobozt, ami valószínűleg senkinek nem fog hiányozni. Levette a tetőt és elmosolyodott. Carte d'Or Cheesecake. Ez pont jó lesz. Egy késsel gyorsan fúrt rá 4-5 apróbb lyukat és kibélelte jól papírtörlővel. Kiment a folyósóra, óvatosan
odalépett a fotelhez kezében a dobozzal és halkan beszélni kezdett:

- Nem maradhatsz itt, mert bántani fognak. Gyere velem. Nálam senki sem fog bántani.

Óvatosan rátette a dobozra tetőt és visszasétált a kabátjáért. Nem felejtett el benézni a férfihez, aki szólt, hogy kint van egy egér.  Belépett az ajtón és felmutatta a dobozt. A férfi fejhangon, utálkozva felvisított.
- Mit csinálsz vele?
- Hazaviszem.
- Te tudod...

Észrevették. Tudta, hogy el kellene futnia, de nem bír. Bántani fogják. Milyen hatalmas ember. Persze, mind óriási, de ekkorát még nem is látott. És szőrösebb is mint a többi. Félelmetes. És büdös is. Hosszú kezével nyúl érte és felemeli, nem tud tiltakozni. A gyomra görcsbe rándul, az agya ordítva küldi a parancsot "Fuss, ugorj, menekülj!", de a lábak nem engedelmeskednek. Tehetetlenül várja az elkerülhetetlent. Tudja, hogy meg fog
halni. Nem sokat élt még, de ez az első lecke, amit megtanult testvéreivel. Anya ezerszer elmondta: Ha nem futsz el az embertől, akkor meghalsz. Némán várta az utolsó pillanatot.

"Milyen kis riadt gombszeme van. :) Persze, szegény biztosan nagyon fél. Nem baj, majd megnyugszik. Ha meglátja milyen kis rezidenciát kap." Visszasétált a fogashoz, felvette könnyű széldzsekijét és a dobozt óvatosan a táskájába süllyesztette. Vigyázott, nehogy az oldalára forduljon. Szokásával ellentétesen, lassan, óvatosan vette lefelé a lépcsőfokokat, hogy a táska lehetőleg ne mozogjon. "Alig két sarokra van egy apró bolt. Ott tudok neki venni mindent. Remélem elég nagy már, hogy magokat egyen. Bár gyorsan nőnek. Biztosan nem lesz gondja." A boltban megint a hórihorgas, egyáltalán nem szimpatikus eladó volt. Célirányosan elment a rágcsálók részlegéig, levett egy nagy csomag szénát és egy kis borsószirmot. "Ez pont jó is lesz." A boltból kilépve megcsapta a hideg levegő. "Nem lesz ez jó. Fél óra legalább, míg hazasétálok. Addigra teljesen átfújja a táskám a szél." A sarkon túli taxisdroszt felé vette az irányt. Beszállt az első várakozó járműbe és bemondta a címét. Nem túl intelligens sofőrt fogott ki. Általában szerette a felületes beszélgetéseket a kocsikban, de most valahogy csak otthon akart lenni. A forgalom sem kedvezett. Lassan araszoltak a szerda délutáni csúcsban. Persze, az emberek megint megvesztek a hosszú hétvégétől. Végre odaértek a megadott címre. Kifizette a taxit és felsietett a lakásba. Kicsomagolta a dobozt és letette az asztalra. Felemelte a tetőt. A csöppség riadtan kapaszkodott a papírtörlőkbe. Pihegett.

- Ne félj ennyire. No várj, kapsz szénát meg egy kis rongyocskát. Meg van itt Neked valami finomság is. Biztos nem ettél még ilyet, de meg fogod szeretni. Tudod, sok rokonoddal találkoztam már, de mind szerették. És van ám még sok ilyen. Majd minddel találkozol. Tavaszig velem maradsz, és ha már jó lesz az idő, akkor kereshetsz magadnak új lakhelyet itt a nádasnál. Jó?

Itt mindennek új szaga van. Világosabb is sokkal, mint ott volt. Anya biztosan kezd aggódni. Kinn már sötétedik, ilyenkor már fenn van. Biztosan tudja, hogy nem ért haza. Szomorú lehet. Innen már sosem fog hazatalálni. Nem fog soha végigszaladni az ismerős csöveken. Nem fog tudni már belopózni a kedvenc szobájába, ahol olyan puha az ágybetét, hogy szinte nem is kell rágni, mert pereg magától és ahol egy rokona már lyukat rágott az asztal fiókjába és bármikor be lehet oda mászni, hogy egy kis papírt keressen. Szép, fehér, kemény papírt. Soha többet nem látja már a kis vackot, amit még a dédapja és a dédanyja hordott össze ott a csövek sarkában. Nem találkozik már a testvéreivel sem. Egyiküket sem látja. A kis Cint sem. Akinek olyan szép fehér zoknija
van a bal mancsain. Összegömbölyödött.

- Nézd csak Algernon, itt a széna. Arra gondoltam, hogy amíg velem laksz, így foglak hívni. Ez pedig egy kis borsószirom. Ide teszem. Majd ha megnyugodtál, akkor kipróbálod, jó? És elhoztam neked az egyik régi zoknimat. Nem kell szemrehányóan nézni. Nem büdös. Kimostam. Persze lyukas, de ezt téged biztosan nem
zavar. Ahogy ismerem a családod egy-két hét és felhabosítod. Várj, biztosan szomjas vagy. Hozok inni is. Ilyenből még nem ittál ugyan, de rá fogsz jönni hogy megy.

Elsétált az itatóért. Megállt az asztal melett és odatartotta Algernon orra elé. "Nem mozog. Ennyire átfázott volna? Vagy ennyire legyengült? Biztosan fél is. Talán csak egy kis idő kell neki, míg megszokja." Kicseppentett pár csepp vizet a dobozba és a zoknival félig betakarta a csöppnyi testet. "Pihenj csak, majd később visszanézek." A tetőt nem tette rá a dobozra. Nem félt, hogy Algernon kiszökik. "Nem mozog. Nagyon nem mozog."

A doboz hirtelen zsúfolt lett. Csupa fura, jószagú dolog. Meg egy büdös zokni. De legalább puha és meleg. Ha nyár lenne, most mindezt jól meg lehetne rángni. A kis kerekeket is meg azt a hosszú, nagyon jószagú zöldet. Nem jó ez az ősz. Nem akarom. Mikor múlik el? Bebújok a zokniba és alszom. Hátha mire felébredek elmúlik...

"Ezt a játékot jól megnyertük. És jól is ment. Sokat hozá tudtam tenni. Megérdemlek egy kv-t. Meg ránézek Algernonra is. Hátha már jobban van kedve mozogni." Elindult a konyhába. A kávéfőző szokás szerint hangosan, de gyorsan eresztett magából az éltető nedűt. Megvárta, míg az utolsó cseppek is belecseppenek zománcos bögrébe, gondosan betette "a másik" bögrét a kifolyó alá és csoszogva elindult a hűtő felé. Kivette a tejet - és új szokása szerint a krémlikőrt is. Szépen felöntötte a kávét, elrakta az üvegeket és a doboz felé fordult. "Jól van, látom bebújtál a zokniba. És a borsószirmokat is mintha kicsit átrendezted volna. Ügyes vagy. Jól megleszünk mi itt egy télen át."  Átnyúlt a doboz felett, kivett egy cigarettát és elindult az erkély felé. Élvezte a hűvös levegőt és a karcos füstöt. Időnként kortyolt egyet a krémes kávéból és nézte a közelben és távolban kopaszodó fákat. Minden olyan szép. Írni kellene róla. Vagy inkább Algernonról. Igen. Míg az utolsó slukkokat kortyolta agya már
játszott is a szavakkal. Mire elnyomta a csikket már kész is volt a három sorral. Gyorsan begépelte és elmentette a világ számára. Jó, jó, egy cseppnyi világ számára, de mégis.

"Leszek-e vajon
szemedben félelemből
ébredő remény"

Még egyszer átolvasta és gyorsan odalépett az asztalhoz, hogy megnézze Algernont. "Teljesen bebújt a zokni alá. :) Bitzos tetszik neki, hogy melegebb van. Nem akarom felkelteni, de azért óvatosan megnézem. És ha fel is ébred, hátha már nem lesz olyan ijedt és fázós és lesz kedve kicsit futkosni is." Óvatosan emelte fel a zoknit a szélénél fogva. Félúton járt, mikor meglátta, hogy Algernon nem kucorog, hanem fekszik. Közelebb hajolt, hogy lássa a csöppség aprócska horpaszát. Fél percig nézte feszülten. Azután elengedte a zoknit, lassan visszasétált a számítógéphez, újra felnyitotta a percekkel korábban megírt verset és egy gondolatot még hozzáírt:

"Nem lehettem..."

The night is not that bright...

I know.

You need to resign yourself to the awkwardness of life.

Okay?
Okay...

Incredible Ink...

A nevem Charlie Gordon. 33 éves vagyok. Sosem találkoztam Alice Kinian-el.
A nevem Charlie Gordon. Nem dolgozom pékségben, bár tehetném. Nem vagyok okos
ember. Minden amit tudok, annyi, hogy én vagyok Charlie Gordon. Nem tudom mikor.
De annyit igen, hogy minden áldott nap virágot szeretnék venni...

Ha okos vagy egycsomo barátod lehet akivel beszélgethecc és sose vagy magányosan egyedül fojton.
Sose tudtam edig hogy butáb vagyok mint egy egér.
Ők a barátajim és igazán szeretnek engem.
Puha mint a vatta. Pislog és amikor kinyitva a szemit akor fekete és körülöte meg rozsaszinü.
Azt mondtam a barátaim mind okos emberek és jók is. Szeretnek engem és soha nem tettek semmi olyat ami nem rendes dolog. Akkor valami bele esett a szemébe és ki kellett szaladnia a női öltözőbe.
Úgy hiszem, elég ostoba voltam, mert elhittem, amit az emberek mondtak nekem. Nem kellett volna bíznom sem Hymie-ben, sem bárki másban.
Szeret törökülésben a földön kuporogva a zsákokhoz dőlni, és a képeket nézegetni a vicclapban. Amint forgatni kezdi a lapokat, sírhatnékja támad, de nem tudja, miért.
Ember vagyok. Azelőtt is voltam valaki, mielőtt a sebész kése alá feküdtem.

"Nobady can hear me.... I have no home"

Bess

W. B. Yeats - Aedh wishes for the Cloths of Heaven

Had I the heavens’ embroidered cloths,
Enwrought with golden and silver light,
The blue and the dim and the dark cloths
Of night and light and the half light,
I would spread the cloths under your feet:
But I, being poor, have only my dreams;
I have spread my dreams under your feet;
Tread softly because you tread on my dreams.

"- Hogy lehet innen kijutni, Béla bá'?

- Rengeteg kiút van, Bulcsú."

https://www.youtube.com/watch?v=HIpp4trFRuU

Sötét volt. A fák között úgy veszett el minden, mintha nem csak az éjszaka takarta volna el, hanem maga a világ szakította volna meg magát, hogy a hasadékon keresztül a semmibe essen minden. Lassan osont fától-fátig. A félelem hideg gyöngyöket rajzolt a homlokára. Átjárta midnen zsigerét. Több volt ez már felelmnél. Sokkal inkább volt kétségbe esett rettegés. Valami járt a fák között. Valami borzasztó, ami Rá vadászott. Test nélkül, hangtalanul, észrevétlen osont mindig a nyomában. Bármilyen gyorsan vagy lassan is mozgott, ott érezte mindig a forró lehelletet a tarkóján. A szőrszálak a bőrén egymást taposva törtek az ég felé. Gyermekként félt utoljára ennyire. Ma is emlékszek azokra az éjszakákra. Régmúlt és modern idők rémei tartották heteken át ébren. Minden másodpercet éberen figyelt a digitális óra számlapján egyszerre örülve annak, hogy minden pillanattal közelebb kerül a hajnalhoz és ugyanúgy félve a pillanatot, mikor egy ismeretlen árny egy szempillantásra eltakarja előle a számlapot. Hosszú éjszakák írták emlékezetébe ezeket a félelmeket, amiket csak évek alatt tudott elfojtani. Persze, ma már tudja, hogy ezek a rémek milyen kacagtatóak voltak. Már csak 200 méter és a patakhoz ér. Talán ha elég ideig gázol a mederben, ha elég gyors és ügyes lesz, talán akkor leszakíthatja az üldözőt és végre elindulhat a tisztás felé. Ilyenkor kora ősszel persze hideg a patak nagyon. Nyáron sem melegszik fel. Olyan magasról indul a hegyről és olyan gyors a sodrása. Még a tűző napnak sincs elég ereje, hogy felmelegítse. De nincs más út. A nyomában vannak, sietni, bújni kell. A talpa már csontig rongyolódott, mire a mederhez ért. Fájdalommal üzent minden újabb lépés, a sziklákat hiába koptatta évszádokon át a víz, még mindig olyan peremük volt, ami a maradék húst is lemarta lábáról. Minden kő oldalán vaskos moszattelepek nőttek. Járni rajtuk képtelenség. Csúszik, sikamlik minden. Az ember lelassul. Érzékeivel játszik minden csobbanás. Vajon a megtörő víz csak vagy az üldöző rém a háta mögött? Egyre élesebben fájt minden lélegzet. A tüdeje kezdte feladni. A vér minden másodpercben dübrögő visszhangot vert a fülében. Minden izma kocsonyaként remegett a testében. Csak valami makacs vágy hajtotta még előre. Az elméje már rég feladta. NINCS ÉRTELME! MEG KELL ÁLLNI! FELADNI! Minden sejtje lázadt a következő megerőltetés ellen. Sosem tudja meg hogy ereszkedett fél mérföldet a mederben. Át a vízesesésen és a kis katlanon, amit még gyerekkként talált. Azon a néhány délutánon, mikor a hegyoldal békéje fogadta olyan szívesen töltötte itt az időt. Rég volt, nem szabad gondolni rá. Futni kell tovább. El kell érni a barlangot. Azt senki ismeri úgy, mint ő. Ott mindig menedékre lelhet. És alig kell kapaszkodni érte. Csak ezen a kis irtáson kell átiramodni. Látta kívülről magát. Milyen kiszolgáltatott, míg átrohan a rövid letarolt részen. Hason át vetődött be a barlang száján. A hűvös levegő egy pillanatra kijózanította. Elborzadva konstatálta, hogy milyen rossz állapotban van. A teste már távolról sem hasonlított magára. Kifordult, eltorzult roncsa volt csak annak, amire emlékezett. Sietve indult be a barlang óvó sötétjébe. Lába keresés nélkül találta meg a keskeny ösvényt, ami egyre beljebb vezetett. Félúton járhatott, mikor a patak óta először meghalotta azt a kísérteties hangot, ami eddig űzte. A rettegés meggyorsította a lépteit. Már nincs sok hátra. Két kanyar és egy utolsó kis bemélyedéssel elfogy a barlang. Onnan nincs tovább. Sosem űzték még ilyen messze. Már nem törődött semmivel.Tudta, hogy a vére széles ösvényt rajzol a háta mögött, aminek illatán bármikor megtalálják. Már nem tudott gondolkodni vagy félni. Mindent, ami maradt belőle csak az az egy vágy hajtott, hogy eljusson oda, ahonnan nincs tovább. Akkor megtett mindent. Onnantól nem rajta múlik. Megkönnyebbült sóhajjal esett be a legvégső sarokba. Sípolva kapott levegő után. Az oxigén mégsem töltötte el boldogsággal. Fáradt volt. Nagyon fáradt. Az osonó neszek egyre közelebbről hallatszottak. Időnként valami halk suttogást is hallani vélt. Már nem érdekelte. Feladta. Nem most, olyan régen. Csak várt sztoikusan, hogy végre meglássami vetkőztette ki önmagából. Minden elmúló másodperccel egyre közelebb jut. Még két forduló és meglátja az arcát. Ha van neki. Még egy utolsó forduló és végre fölétornyosul. A vaksötétben is látni félte a barlang falára vetülő árnyékot.

Váratlanul érte a meleg, nyugodt hang:

Köszönöm Testvéreim! Bízom benne mindannyian élveztétek a délutáni rövid meditációnkat, hiszen talán nincs is fontosabb, mint hogy néha elmerüljünk saját belső békénkben. Ti is tudjátok: a világ forrása mi magunk vagyunk. Most vonuljatok vissza a fülkétekbe, Várok rátok az estebédnél.