Sötét volt. A fák között úgy veszett el minden, mintha nem csak az éjszaka takarta volna el, hanem maga a világ szakította volna meg magát, hogy a hasadékon keresztül a semmibe essen minden. Lassan osont fától-fátig. A félelem hideg gyöngyöket rajzolt a homlokára. Átjárta midnen zsigerét. Több volt ez már felelmnél. Sokkal inkább volt kétségbe esett rettegés. Valami járt a fák között. Valami borzasztó, ami Rá vadászott. Test nélkül, hangtalanul, észrevétlen osont mindig a nyomában. Bármilyen gyorsan vagy lassan is mozgott, ott érezte mindig a forró lehelletet a tarkóján. A szőrszálak a bőrén egymást taposva törtek az ég felé. Gyermekként félt utoljára ennyire. Ma is emlékszek azokra az éjszakákra. Régmúlt és modern idők rémei tartották heteken át ébren. Minden másodpercet éberen figyelt a digitális óra számlapján egyszerre örülve annak, hogy minden pillanattal közelebb kerül a hajnalhoz és ugyanúgy félve a pillanatot, mikor egy ismeretlen árny egy szempillantásra eltakarja előle a számlapot. Hosszú éjszakák írták emlékezetébe ezeket a félelmeket, amiket csak évek alatt tudott elfojtani. Persze, ma már tudja, hogy ezek a rémek milyen kacagtatóak voltak. Már csak 200 méter és a patakhoz ér. Talán ha elég ideig gázol a mederben, ha elég gyors és ügyes lesz, talán akkor leszakíthatja az üldözőt és végre elindulhat a tisztás felé. Ilyenkor kora ősszel persze hideg a patak nagyon. Nyáron sem melegszik fel. Olyan magasról indul a hegyről és olyan gyors a sodrása. Még a tűző napnak sincs elég ereje, hogy felmelegítse. De nincs más út. A nyomában vannak, sietni, bújni kell. A talpa már csontig rongyolódott, mire a mederhez ért. Fájdalommal üzent minden újabb lépés, a sziklákat hiába koptatta évszádokon át a víz, még mindig olyan peremük volt, ami a maradék húst is lemarta lábáról. Minden kő oldalán vaskos moszattelepek nőttek. Járni rajtuk képtelenség. Csúszik, sikamlik minden. Az ember lelassul. Érzékeivel játszik minden csobbanás. Vajon a megtörő víz csak vagy az üldöző rém a háta mögött? Egyre élesebben fájt minden lélegzet. A tüdeje kezdte feladni. A vér minden másodpercben dübrögő visszhangot vert a fülében. Minden izma kocsonyaként remegett a testében. Csak valami makacs vágy hajtotta még előre. Az elméje már rég feladta. NINCS ÉRTELME! MEG KELL ÁLLNI! FELADNI! Minden sejtje lázadt a következő megerőltetés ellen. Sosem tudja meg hogy ereszkedett fél mérföldet a mederben. Át a vízesesésen és a kis katlanon, amit még gyerekkként talált. Azon a néhány délutánon, mikor a hegyoldal békéje fogadta olyan szívesen töltötte itt az időt. Rég volt, nem szabad gondolni rá. Futni kell tovább. El kell érni a barlangot. Azt senki ismeri úgy, mint ő. Ott mindig menedékre lelhet. És alig kell kapaszkodni érte. Csak ezen a kis irtáson kell átiramodni. Látta kívülről magát. Milyen kiszolgáltatott, míg átrohan a rövid letarolt részen. Hason át vetődött be a barlang száján. A hűvös levegő egy pillanatra kijózanította. Elborzadva konstatálta, hogy milyen rossz állapotban van. A teste már távolról sem hasonlított magára. Kifordult, eltorzult roncsa volt csak annak, amire emlékezett. Sietve indult be a barlang óvó sötétjébe. Lába keresés nélkül találta meg a keskeny ösvényt, ami egyre beljebb vezetett. Félúton járhatott, mikor a patak óta először meghalotta azt a kísérteties hangot, ami eddig űzte. A rettegés meggyorsította a lépteit. Már nincs sok hátra. Két kanyar és egy utolsó kis bemélyedéssel elfogy a barlang. Onnan nincs tovább. Sosem űzték még ilyen messze. Már nem törődött semmivel.Tudta, hogy a vére széles ösvényt rajzol a háta mögött, aminek illatán bármikor megtalálják. Már nem tudott gondolkodni vagy félni. Mindent, ami maradt belőle csak az az egy vágy hajtott, hogy eljusson oda, ahonnan nincs tovább. Akkor megtett mindent. Onnantól nem rajta múlik. Megkönnyebbült sóhajjal esett be a legvégső sarokba. Sípolva kapott levegő után. Az oxigén mégsem töltötte el boldogsággal. Fáradt volt. Nagyon fáradt. Az osonó neszek egyre közelebbről hallatszottak. Időnként valami halk suttogást is hallani vélt. Már nem érdekelte. Feladta. Nem most, olyan régen. Csak várt sztoikusan, hogy végre meglássami vetkőztette ki önmagából. Minden elmúló másodperccel egyre közelebb jut. Még két forduló és meglátja az arcát. Ha van neki. Még egy utolsó forduló és végre fölétornyosul. A vaksötétben is látni félte a barlang falára vetülő árnyékot.
Váratlanul érte a meleg, nyugodt hang:
Köszönöm Testvéreim! Bízom benne mindannyian élveztétek a délutáni rövid meditációnkat, hiszen talán nincs is fontosabb, mint hogy néha elmerüljünk saját belső békénkben. Ti is tudjátok: a világ forrása mi magunk vagyunk. Most vonuljatok vissza a fülkétekbe, Várok rátok az estebédnél.
