Barátaim és egyéb balgaságok

Vannak azok a napok, amik egyszerűen jók. Nem azért, mert jó az idő, mert jót aludtál, mert nyert a kedvenc csapatod, mert láttál egy jó filmet, mert találtál egy új zenét magadnak. Nem azért mert láttad mások gyarlóságát és gyávaságát és nem azért, mert ki sem nevetted őket érte. Nem azért, mert jól haladtál a munkával, nem azért másra is jutott időd. Nem azért, mert hétvége van, nem azért mert érdekel, hogy miért. Egyszerűen van egy jó napod.

Itt egy opus hozzá:

https://www.youtube.com/watch?v=TjIPzyVlK60

- I got this one in a beach in Bali. Best night's sleep i ever had.
- You remember one night of sleep?

Supercalifragilisticexpialidocious

Furcsa, kifacsart dolog. Elhinni, hogy ember lehetsz. De tudod, a végén kiderül, hogy tévedni mégsem csak emberi dolog. Tévedhetsz te magad is. Szép álom, kergetni való, hogy ha már egyszer 23 pár kromoszómád van, akkor van helyed az emberek között. Felébredni újra és újra, már kevésbé. De sebaj. Hosszú a létezés, megismételhető olyan sokszor. De ne hidd, hogy hozzászoksz. És ne hidd azt sem, hogy a józan hangok lebeszélhetnek arról, hogy újra hinni kezdj. Jó játék. Nyerni nem lehet. De ha csalsz, talán kiszállhatsz.

I'm nobody. I'm nothing. I'm the unnoticeable. Hidden in the mornings. When the sun rises and the air is full of sparkles. I'm hiding from you and everyone else. I'm the secret in your bags small pocket. I'm everyone's forgivable sin. The free piece on your order. I'm the extra coin in your change. I'm the first whisper of the spring breeze. I'm the small glitch in the whisper makes your voice weird. I'm the tiny scratch on the mirror that makes your face a miracle. I'm the annoying tone in your mums voice. I'm the cream on your coffee. I'm the darkness in the night. The first light of the apocalypse. I'm your every word. Since you've met me you can't say anything without me. I'm your lost memory. I'm the cold stone next to the sea. I'm the empty cave of the human soul. I'm the grass holding your last step. I'm the path you've just chosen. I'm your most embarrassing memory. I'm your next favorite melody. I'm the raindrop dying on your arm. I'm your summer freckle. I'm the desire in your lovers eye. I'm the first tear your last child will cry. I'm the white noise and every white lie. I'm the only truth you can ever find. I'm the trust in the animals eye. I'm the teenage love on your pillow, you left behind. I'm your back pocket with the gum in it. I'm the ember that lights the forest. I'm dumb, Forrest. I'm in the future, also lying in the past. I'm the present. The ribbon on myself. I'm the first mosquito that bites. I'm the Nile, also the crocodiles. I'm the flower on your desk. The champagne on your wedding. Your best man. Even your wife. I'm every little thing yet you can't notice. You can't find me anywhere cause I'm everywhere. But you can't see me; not even when I'm lost. I'll be the empty feeling in your stomach on every dawn that tears you apart. And the dusk with the rest. I'm holding the world together. Silent. Invisible. And no one can keep me, not even for a while.

I'm Jack's wasted life...
Apa nyitott szíve vagyok...
Apa poharában az utolsó csepp vagyok...
Apa etikus lelke vagyok. Patetikus...
Apa bal fasza vagyok...
Apa ismeretlen bora vagyok...
Apa begyulladt hajhagymája vagyok...

Ismered Te is azt az érzést, mikor fáradtan fekszel, várod, hogy elaludj, de mégsem tudsz sehogy.
Az agyad nem hajlandó kikapcsolni, csak játszani mindennel, ami elé kerül, legyen az egy szúnyog
árnyéka a falon vagy csak az életed legfontosabb döntései. Sokszor megesik és gyakran egészen
hasonlóan, nem csoda hát, ha az ember nem emlékszik rá másnap. Ma mégis tisztán előttem vannak a képek,
amiket végigpörgettem magamban fél egy tájban.
Minden helyzet, amibe elhelyeztem magam ismerős volt, barátságos és közeli. Pillanatokon belül mégis
mindben idegen lettem, távoli és helytelen. Legelőbb nyitott voltam, esendő és sebezhető. Baráti körben.
A támadás nem ért váratlanul, még a hevessége sem. Záporoztak rám a csapások mértani pontossággal a leggyengébb pontjaimra. A számomra legszimpatikusabb védelmet választottam, kinyitottam még jobban magam, felvállalva minden felsorolt hibám és gyengeségem, tetézve mindazzal, amit elhallgattak. Lelki szemeim előtt változtam lassan, nőtt egyre az orrom, kaptam kalapot köpenyt és álltam tragikus Cyranoként a kör közepén. Ahogy a transzformációm befejeződött, úgy változott a közeg is. Ellenségeskedőből nyíltan ellenséggé váltak emberek. Nekem támadtak és kegyetlen erővel ütni kezdtek. Illetve csak kezdett. A többiek néztek és várták mi lesz a vége. Mi más lehetett? Vártam, míg elfogy a mérge és megkérdeztem: Van még? Mert magam még kérném, ha jut. És ahogy újra ütésre emelte a karját, lefogtam és brutális erővel falhoz csaptam. Ahogy folyt le a festékről egy jobb felütéssel még visszküldtem és miközben a fal aljánál terpeszkedő tócsába olvadt még odaszóltam: Legközelebb ne köss bele a viharba. Több időt nem töltöttem ezzel a társasággal. Változott a helyszín és az emberek. Sokkal régebbi helyek jöttek fel a múltból és új arcok. Idegenebb, távolabbi világ. Én sem voltam már olyan nyitott. Pontosan tudom milyen maszkot hordtam akkor, ugyanaz feszült az arcomon.
Fehér, dísztelen falak és foltos mennyezet alatt egyetlen kis olvasólámpa fénye világított mindenre. Kint kora tavaszi éjszaka sötétlett. Törékeny lány beszélt hosszan, nagyon hosszan. Egymáshoz fűzte a szavakat, amik lassan ránk borultak, mint egy óvó takaró. Meleg volt alatta, csend és béke. Alatta volt a nyugalom, a harmónia, és alatta volt egy lány, aki azt várta, hogy szeressék. Tudom, hogy mit tettem akkor, mikor ezt először, élőben láttam. Fel tudom idézni minden akkori gondolatom, szavam és vágyam. Tudom, hogy az agyam miért ezzel a képpel játszik. Hogy adja meg újra a lehetőséget, hogy most ne menjek el. Ne sétáljak le négy emeletet a lépcsőházban, és ne menjek haza a tavaszi hóesésben egy kopott farmerkabátban.

De nem megy. Nem csak ez. A fentiek közül egyik sem. Mert nem vagyok ebből semmi. Sem Cyrano, sem vad förgeteg, sem az ember, aki egy nőt szeret. Nincs bennem türelem, aggresszió vagy szeretet. Nem tudom mi vagyok vagy ki. De a fentiek közül egyik sem. És nem hiszem, hogy mostanában kitalálom...

és esik.

Tegnap este ismét meglátogattam a vadont és találkoztam a vérző holddal. Nem tudom hányan vették észre, hogy a fogyó hold olyan vörös volt, mint ha egy szürrealista festő kezéből kelt volna életre. Ezt az érzést táplálta az is, hogy a felhők folyamatosan változó vékony csíkokban takarták csak ki.

Tegnap este ismét megvártam, míg elpihen a város és elindultam futni. Ahogy mindig szoktam a külváros felé indultam, ahol kevesen vannak, akik látnak és még kevesebb autós. Nehezen indult. Minden izmom, izületem, csontom jajjgatva ordított a megterhelés ellen és még a zene sem segített, ami a fülembe ordított. Az első kilóméter kínszenvedés volt. Aztán ahogy lassan elfordultam a sarkon és megéreztem a könnyű szelet is, kicsit felengedtem. Már késő este volt. Az utat csak a lámpák világították meg. A naptól már rég elköszöntünk a hold pedig még alig emelkedett fel. Ahogy kiértem a városból hirtelen minden megváltozott. Könnyű lett és csendes. Sehol nem volt ember. A töredezett aszfalt út mellett a padkán futottam, kezemet és lábamat másodpercenként csapkodták az út mellett ember magasságra megnövő növények. Bogáncs, törpe nyárfa, bodzabokor, hamis búzavirág és más növények, amiknek nevét sem tudom. Elfogytak a házak, elfogyott az út és már nem is tudtam merre vagyok. Az út mellett még sorakoztak a villanykarók, mint hatalmas keresztek jelezték, hogy még mindig Róma felé tartok. De tőlük eltekintve nyoma sem volt a civilizációnak. De volt élet. Minden mozgott és nyüzsgött körülöttem. Sünökkel,nyulakkal futottam versenyt. Jobbomon emelkedett a város felett egyre feljebb a hold és ragyogott, balomon az éjszaka ijesztő fekete felhői emelkedtek. Ahogy az út kanyargott úgy fordultam én is hol az egyik, hol a másik felé, mint sötétben bolyongó molylepke. Mosolyogva a holdra, mint egyetlen útmutatóra és mosolyogva a felhőkre is. Messzebb mentem mint előtte bármikor. Olyan utak mellett kanyarogtam, melyekről nem tudom hova vezetnek. De nem akartam visszafordulni. Nem akartam visszamenni oda, ahonnan elindultam. Zubogott a vérem, vittek a lábaim, a szívem nyugodt ütemben verte a saját ritmuást és a tüdőm minden korty levegőt örömmel fogadott. Nem vágytam vissza az utcákra. Visszagondolva láttam, hogy milyen nyomorúságosan sivár ott minden. Az emberek önmagukat becsapva terpeszkednek apró kalodájukban és hálásak, hogy jó életük van. Szabályok, törvények és saját falaik közé zárva mímelik, hogy boldogok és hálásak. A társadalom és önnön hitványságáért. Mert akár hol legyenek mindig találnak magunknál szerencsétlenebb, nyomorult torzszülöttet, akire lehet mutogatni hogy lám, mennyivel jobban élek nála. Élek... Ezt éreztem kinn. Hogy végre élek, minden körülöttem él és akármilyen erősen próbálok belesimulni, a részévé válni, mindig én leszek a legidegenebb. De ez mégsem érdekel semmit. A madarak, fák, sünök, nyulak,csigák, hangyák nem törődnek vele, hogy máshonnan jöttem. Megvárják, míg túljutok az útjukon és mennek ők is tovább a dolgukra.Utánam néznek és nem értenek, de nem vesztegetnek rám több időt. Éjszaka van és vadászni kell, mert ezt kéri az élet. Ekkor jöttem rá arra, hogy mit akart Forrest, mikor elindult és csak futott. Nem céllal, nem okkal, nem valamiért és nem valami elől. Ő csak futni akart. Szabadnak lenni, ha csak néhány órára, napra, hónapra is, de szabad és élő. Mert ezt máshol nem lehet. A varázslat azonban illékony dolog. Ahogy elteltek az utolsó percek a napból, el kellett indulnom vissza. Nem szerettem. A világ befogadott és együttérzett velem. A holdat elfedték a felhők, hogy ne lássa, hogy aznap vereséget szenvedek. Nem találok hozzá haza. Visszaértem a hídon át a városba és elfogyott belőlem az erő. Már nem akartam csak még egy kilómétert, nem akartam már megkerülni a tavat és kifutni még egy hosszú sprintet. Beleszürkültem a városba. Visszamentem a kalodámba és megfogadtam, hogy nem hagyom magamban veszni ezt az érzést. Hogy tudom milyen szabadnak lenni. Tudom, mert voltam már ott és visszatérek. Mert hiszem hogy el kell menni nagyon-nagyon messze.

https://www.youtube.com/watch?v=QgnJ8GpsBG8

Az asztal sarkát nézte újra. Azt a szögletet, ahová a kávéscsészét teszi minden nap, mikor leül a gép elé. Azt a sarkot, amit minden áldott nap letöröl és mégis mindig mocskos. Minthanem lenne más, mint egy többé-kevésbé tökéletes metafórája az életnek. Egy laminált, műanyagburkolatú használati tárgy, aminek egyszer valaha köze volt a természethez. És mocskos. És kemény. Főleg a sarka. A monitoron monoton rendben sorakoztak a sorok egymás alatt. Semmi kedve nem volt hozzányúlni. Ahhoz gondolatok kellenének és azok most nincsenek. Csak a vasárnap délutáni csend és a légy. Az a döngés, ami betölti az egész néma házat. Próbálta szemmel megkeresni, de több fáradtságot nem ért. Vagy az egy hét alatt felgyűlt tányérok és ételdobozok egyikén lebzsel vagy a ledobott ruhák halmán tart szemlét. Valószínűleg keres valami ehetőt vagy valamit, amibe beleöklendezheti a lárváit, akik majd nemsoká maguk is kereshetik az emberek bomló hagyatékait így örökítve a fajukat mindig a jövőnek. Ilyen egyszerűen."Az ember kivételével minden állat tudja, hogy a legfontosabb dolgunk az életben élvezni azt." Fura, mikor egy komornyik segíti ki szavakkal az embert. Azt akinek szavakból kéne megélnie.Továbbra sem tudott a billentyűzet után nyúlni. A kiadó a jövő hónapra várja a kéziratot. Szinte semmi esélye, hogy készen legyen. Lassan felállt és harmadjára is kinyitotta a hűtőt. Ezúttal sem talált benne semmi érdekeset, de hogy ne legyen mégse teljesen hiábavaló a művelet, betett egy üveg vodkát. Később még jól fog jönni üzenettel. Visszaroskadt az ezer éves karosszékbe és elkezdte számba venni a szoba berendezését ezredszer is. Hátha valamiben benne van az, amit el kellene mesélnie. Azt, amivel be tudja fejezni ezt a történetet. A polcokon összehányva hevertek a tárgyak a világ minden tájáról, ahol járt vagy olyanok jártak, akik mindenképp el akarták mondani neki is,hogy ott jártak. Több, mint három évtized belezárva apró bazári csecse-becsékbe. A bólogatós kutya,minden alkalommal ugyazanazzal a sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy bökdösik, mint 20 éve először azon a poros falunapon. Mellette a porcelán figurák törékeny dermedtségben mesélték a környék országainak történeteit, amelyek egy részét nagyanyja is hallott és azóta tőle ő is. Félbetört képeslapról lendületes női írás üzente, hogy nem felejtették el Hollandiában sem. A sarokban a hűtőről több tucat ócska, műanyagba csomagolt mágnes üzente a felszínes pletykákat a fél világról. Minden polc minden sarkán ült valami, finom porral bevonva, egymáshoz tuszkolva, gonosz zsúfoltságban. Minden tárgy mesélte a saját meséjét és a hangok kusza kavalkádja sűrű, nehéz csenddé állt össze. A zsúfoltság pedig kongó ürességgé. Ebben a csendben rejtőzködött az a fa doboz, ami mindig hallgatott. Finomra csiszolt, nagy gonddal lakozott, kék bársonnyal bélelt. Mélyen benn a könyvek mögött, távol a fénytől, távol a kereső tekintetektől. A szoba olyan részében létezett, amit még a legaprólékosabb megfigyelő sem fedezhet fel.Mintha a tér megszakadt volna körülötte és mint egy álcaháló fedte volna be, hogy keresve se lehessen megtalálni.A karosszék felnyögött, ahogy felemelkedett, hogy elővegye a dobozt. A kopott házipapucs surranása könnyen belesimult a nyári délután nehéz csendjébe. Lassan tolta félre a doboz előtti könyveket, amiket még gyerekkorából hozott magával az unalmas órák elűzésére. Minden kötet érintésével apró porfellegek indultak útnak, hogy parányi szemcséikkel testet adjanak a fülledt levegőnek. "Le kellett volna már törölni a polcokat." A gondolat olyan ismerős volt, amilyen hasztalan. Mint mindig, most sem követte semmi. A könyvek mögül lassan előkerült a nehéz doboz. Visszaballagott az asztalhoz és mielőtt letette volna a csésze helyére, egy kallódóronggyal gondosan tisztára törölte alatta az asztal lapját. Ehhez a dobozhoz nem illett a kosz. A tető nehezenen gedett. Ritkán nyitották ki, még az használatlan újdonság kopatlanságával szorult a testhez, de kénytelenül megadta magát a feszítő kezeknek és egy halk kattanással bicsaklott hátra. A kék bársony bélés makulátlan tisztasággal ölelte körbe a doboz tartalmát, mint óvó anyai kéz.  Nehéz volt kiemelni ebből a bölcsőből. Ügyetlenül is kezdett hozzá, hiszen ritkán vette elő, de a szépsége mindig lenyűgözte. Sosem látott máshol ilyen nagy gonddal tervezett íveket és ilyen precízen megtervezett formákat. A hideg, acélszürke fémet még az olvasztó meleg napsugarak sem tudták megmelengetni. Erejüket vesztve verődtek vissza a sima felületekről és mintha még a levegő is megfakult volna körülöttük. Kezét is szinte bántotta az a hideg, ami sütött belőle. Ahogy körbeforgatta még jobban érezte, hogyan fúj a nyár visszavonulót, hogyan menekül szét a szoba négy sarkába, hogy minél távolabb lehessen. Minden kiszögellés, mélyedés, ív tökéletes rendben állt és valami megfoghatatlan szépséget árasztott magából. Minden apró részlet befejezett és végleges volt. Magabiztos és erős.A fémhez, mint valami mementó kapcsolódott a kemény fa. Keménysége és emlékei vetekedtek a fémével. A némasága is. Annak, ami ennyi tudást hordoz már nem szükséges beszélnie. Szavak nélkül is megérti az ember minden üzenetét. Mióta megvette a Smith&Wessont, azóta csodálta a tervezőt. Eldönteni azóta sem tudta, hogya fegyverét vagy magáét. Ami biztos, hogy a pisztoly csöve tökéletesen illeszkedik az ember halántékán abba a kis mélyedésbe. Többször próbálta már a hűvös, nyugodt érzést, de mindig félt kicsit, hogy a fegyver valahogy mégis elsül. Most nem. Most csak a csendes, boldog megnyugvást érezte, hogy a szőnyeget már nem neki kell feltakarítania.

POS