Tegnap este ismét megvártam, míg elpihen a város és elindultam futni. Ahogy mindig szoktam a külváros felé indultam, ahol kevesen vannak, akik látnak és még kevesebb autós. Nehezen indult. Minden izmom, izületem, csontom jajjgatva ordított a megterhelés ellen és még a zene sem segített, ami a fülembe ordított. Az első kilóméter kínszenvedés volt. Aztán ahogy lassan elfordultam a sarkon és megéreztem a könnyű szelet is, kicsit felengedtem. Már késő este volt. Az utat csak a lámpák világították meg. A naptól már rég elköszöntünk a hold pedig még alig emelkedett fel. Ahogy kiértem a városból hirtelen minden megváltozott. Könnyű lett és csendes. Sehol nem volt ember. A töredezett aszfalt út mellett a padkán futottam, kezemet és lábamat másodpercenként csapkodták az út mellett ember magasságra megnövő növények. Bogáncs, törpe nyárfa, bodzabokor, hamis búzavirág és más növények, amiknek nevét sem tudom. Elfogytak a házak, elfogyott az út és már nem is tudtam merre vagyok. Az út mellett még sorakoztak a villanykarók, mint hatalmas keresztek jelezték, hogy még mindig Róma felé tartok. De tőlük eltekintve nyoma sem volt a civilizációnak. De volt élet. Minden mozgott és nyüzsgött körülöttem. Sünökkel,nyulakkal futottam versenyt. Jobbomon emelkedett a város felett egyre feljebb a hold és ragyogott, balomon az éjszaka ijesztő fekete felhői emelkedtek. Ahogy az út kanyargott úgy fordultam én is hol az egyik, hol a másik felé, mint sötétben bolyongó molylepke. Mosolyogva a holdra, mint egyetlen útmutatóra és mosolyogva a felhőkre is. Messzebb mentem mint előtte bármikor. Olyan utak mellett kanyarogtam, melyekről nem tudom hova vezetnek. De nem akartam visszafordulni. Nem akartam visszamenni oda, ahonnan elindultam. Zubogott a vérem, vittek a lábaim, a szívem nyugodt ütemben verte a saját ritmuást és a tüdőm minden korty levegőt örömmel fogadott. Nem vágytam vissza az utcákra. Visszagondolva láttam, hogy milyen nyomorúságosan sivár ott minden. Az emberek önmagukat becsapva terpeszkednek apró kalodájukban és hálásak, hogy jó életük van. Szabályok, törvények és saját falaik közé zárva mímelik, hogy boldogok és hálásak. A társadalom és önnön hitványságáért. Mert akár hol legyenek mindig találnak magunknál szerencsétlenebb, nyomorult torzszülöttet, akire lehet mutogatni hogy lám, mennyivel jobban élek nála. Élek... Ezt éreztem kinn. Hogy végre élek, minden körülöttem él és akármilyen erősen próbálok belesimulni, a részévé válni, mindig én leszek a legidegenebb. De ez mégsem érdekel semmit. A madarak, fák, sünök, nyulak,csigák, hangyák nem törődnek vele, hogy máshonnan jöttem. Megvárják, míg túljutok az útjukon és mennek ők is tovább a dolgukra.Utánam néznek és nem értenek, de nem vesztegetnek rám több időt. Éjszaka van és vadászni kell, mert ezt kéri az élet. Ekkor jöttem rá arra, hogy mit akart Forrest, mikor elindult és csak futott. Nem céllal, nem okkal, nem valamiért és nem valami elől. Ő csak futni akart. Szabadnak lenni, ha csak néhány órára, napra, hónapra is, de szabad és élő. Mert ezt máshol nem lehet. A varázslat azonban illékony dolog. Ahogy elteltek az utolsó percek a napból, el kellett indulnom vissza. Nem szerettem. A világ befogadott és együttérzett velem. A holdat elfedték a felhők, hogy ne lássa, hogy aznap vereséget szenvedek. Nem találok hozzá haza. Visszaértem a hídon át a városba és elfogyott belőlem az erő. Már nem akartam csak még egy kilómétert, nem akartam már megkerülni a tavat és kifutni még egy hosszú sprintet. Beleszürkültem a városba. Visszamentem a kalodámba és megfogadtam, hogy nem hagyom magamban veszni ezt az érzést. Hogy tudom milyen szabadnak lenni. Tudom, mert voltam már ott és visszatérek. Mert hiszem hogy el kell menni nagyon-nagyon messze.
https://www.youtube.com/watch?v=QgnJ8GpsBG8
