Kiss-Judit Ágnes
PARODOSZ
Már megtanultam úgy állni a parton,
hogy ne vonzzon a hömpölygő, sötét ár,
csak könnyedén, mint aki egy a sokból,
ki a vízbe néz, aztán tovább sétál.
Már tudok mindentől távol maradni,
két száraz lábbal biztos talajon,
hogy magam újra a mélységbe vessem,
nem szül tolvajjá semmi alkalom.
De néha mintha érezném az örvényt,
és szédülök, mint akit elkapott,
vágy és félelem hullámverésében
elfelejtem, miből és hol vagyok.
Állok, nem tudom, minek a partján,
az őrületnek, önmagamnak vagy tán
ennek a versnek, amit most írok.
Ha hallgatok, ő talán szólni fog.
Már megtanultam úgy állni a parton,
hogy ne vonzzon a hömpölygő, sötét ár,
csak könnyedén, mint aki egy a sokból,
ki a vízbe néz, aztán tovább sétál.
