Ismered Te is azt az érzést, mikor fáradtan fekszel, várod, hogy elaludj, de mégsem tudsz sehogy.
Az agyad nem hajlandó kikapcsolni, csak játszani mindennel, ami elé kerül, legyen az egy szúnyog
árnyéka a falon vagy csak az életed legfontosabb döntései. Sokszor megesik és gyakran egészen
hasonlóan, nem csoda hát, ha az ember nem emlékszik rá másnap. Ma mégis tisztán előttem vannak a képek,
amiket végigpörgettem magamban fél egy tájban.
Minden helyzet, amibe elhelyeztem magam ismerős volt, barátságos és közeli. Pillanatokon belül mégis
mindben idegen lettem, távoli és helytelen. Legelőbb nyitott voltam, esendő és sebezhető. Baráti körben.
A támadás nem ért váratlanul, még a hevessége sem. Záporoztak rám a csapások mértani pontossággal a leggyengébb pontjaimra. A számomra legszimpatikusabb védelmet választottam, kinyitottam még jobban magam, felvállalva minden felsorolt hibám és gyengeségem, tetézve mindazzal, amit elhallgattak. Lelki szemeim előtt változtam lassan, nőtt egyre az orrom, kaptam kalapot köpenyt és álltam tragikus Cyranoként a kör közepén. Ahogy a transzformációm befejeződött, úgy változott a közeg is. Ellenségeskedőből nyíltan ellenséggé váltak emberek. Nekem támadtak és kegyetlen erővel ütni kezdtek. Illetve csak kezdett. A többiek néztek és várták mi lesz a vége. Mi más lehetett? Vártam, míg elfogy a mérge és megkérdeztem: Van még? Mert magam még kérném, ha jut. És ahogy újra ütésre emelte a karját, lefogtam és brutális erővel falhoz csaptam. Ahogy folyt le a festékről egy jobb felütéssel még visszküldtem és miközben a fal aljánál terpeszkedő tócsába olvadt még odaszóltam: Legközelebb ne köss bele a viharba. Több időt nem töltöttem ezzel a társasággal. Változott a helyszín és az emberek. Sokkal régebbi helyek jöttek fel a múltból és új arcok. Idegenebb, távolabbi világ. Én sem voltam már olyan nyitott. Pontosan tudom milyen maszkot hordtam akkor, ugyanaz feszült az arcomon.
Fehér, dísztelen falak és foltos mennyezet alatt egyetlen kis olvasólámpa fénye világított mindenre. Kint kora tavaszi éjszaka sötétlett. Törékeny lány beszélt hosszan, nagyon hosszan. Egymáshoz fűzte a szavakat, amik lassan ránk borultak, mint egy óvó takaró. Meleg volt alatta, csend és béke. Alatta volt a nyugalom, a harmónia, és alatta volt egy lány, aki azt várta, hogy szeressék. Tudom, hogy mit tettem akkor, mikor ezt először, élőben láttam. Fel tudom idézni minden akkori gondolatom, szavam és vágyam. Tudom, hogy az agyam miért ezzel a képpel játszik. Hogy adja meg újra a lehetőséget, hogy most ne menjek el. Ne sétáljak le négy emeletet a lépcsőházban, és ne menjek haza a tavaszi hóesésben egy kopott farmerkabátban.
De nem megy. Nem csak ez. A fentiek közül egyik sem. Mert nem vagyok ebből semmi. Sem Cyrano, sem vad förgeteg, sem az ember, aki egy nőt szeret. Nincs bennem türelem, aggresszió vagy szeretet. Nem tudom mi vagyok vagy ki. De a fentiek közül egyik sem. És nem hiszem, hogy mostanában kitalálom...
