Anyukája azt mondja ősz van. Bár nem tudja mit jelent. Még sosem látott egyet sem. Csak a nyarat. De nem szereti. A meleg nappalok megfakultak és egyre nehezebb aludni. Éjjel pedig olyan gyorsan kell futkosni a fehér csöveken, ahogyan csak bír, mert ami eddig kellemesen hűvös volt most már olyan hideg éjjel,hogy szinte égeti a talpacskáját. Igaz, anya azt mondja, hogy már csak pár nap és a csövek megint melegebbek lesznek. Nagyon jó lenne. Nem szereti az őszt. Belül érzi, hogy valami megváltozott benne. Biztosan az ősztől van. Haza kellene menni a többiekhez és szorosan odabújni a testvéreihez, de nem bír elindulni. Inkább itt alszik. Nem lenne szabad, mert itt emberek járnak, de érzi, hogy nem bír hazamenni. Olyan hosszúak lettek a folyósók. És furán kifakultak a színek is. Az étel íze is megváltozott. A finom, édes kenyérmorzsa szúrja a hasát. Érzi, hogy még éhes, de nem bír enni. Csak összekucorodni itt és aludni. Talán estére már jobb lesz. Talán a csövek is felmelegszenek. Talán addig nem veszik észre az emberek.
Kinyílt az ajtó és egy harmincas férfi lépett át rajta nagy lendülettel. Megállt az első irodánál és erős hangjával bekiáltott:
- Az milyen, hogy egér van a folyósón?
A bent ülőket nem érdekelte túlzottan a hír. Mind fontos munkát végeztek, jóformán fel sem néztek, csak megcsóválták a fejüket. Egyvalaki volt csak, aki felkapta a fejét:
- Hol?
- Ott, a két fotel között. Vetette még oda a férfi távozás közben.
Az érdeklődő megforgatta a fejében a hallottakat, komótosan felállt és elindult ellenőrizni az információt. Ahogy odaért a fotelekhez nem látott semmit. Mivel nem tudta, hol van a villanykapcsoló, visszasétált az asztalához, felvette a telefonját, hogy azzal világítson. Rögtön észrevette az apróságot. A kis barna test ott pihegett a két kopott zöld fotel között. "Milyen kicsi. Még nagyon fiatal. Talán még egy hónapos sincs. Alig lehet látni, hogy lélegzik. Nem kéne itt lennie nappal. Biztosan történt vele valami. Ha még este is itt lesz, hazaviszem. Még csak az hiányzik, hogy valami hisztériás szállodai alkalmazott megtalálja és agyonüsse." Lassan visszasétált az asztalához és igyekezett munkával foglalkozni. Délután többször is kiment megnézni, hogy elment-e a kisegér. Minden alkalommal ott ült. Talán egyszer mászott arrébb pár lépést.
Nem tudott alduni. Az emberek folyton ott mozogtak mellette. Otromba lépteik felverték a csendet és megijeszetették. El kellene bújni. De minden olyan messze van. A lábacskája sem akarja vinni. A gyomrában még mindig ott van a morzsa. Érzi. Pedig már olyan régen ette. De mégse adott erőt. Sok volt pedig. Nem is szokott ennyit találni. Bőségesen belakmározott. Teli pocakkal pedig mindig könnyű volt nagyot aludni. Biztosan az ősz miatt van. Nem szereti. Aludni kell...
Gyorsan este lett. Egy órával a munka vége előtt megkérdezte a többieket, hogy tud-e valaki kölcsönadni neki egy műanyagdobozt. Persze senki nem reagált. Jellemző. Kiment a konyhába és keresett egy jégkrémes dobozt, ami valószínűleg senkinek nem fog hiányozni. Levette a tetőt és elmosolyodott. Carte d'Or Cheesecake. Ez pont jó lesz. Egy késsel gyorsan fúrt rá 4-5 apróbb lyukat és kibélelte jól papírtörlővel. Kiment a folyósóra, óvatosan
odalépett a fotelhez kezében a dobozzal és halkan beszélni kezdett:
- Nem maradhatsz itt, mert bántani fognak. Gyere velem. Nálam senki sem fog bántani.
Óvatosan rátette a dobozra tetőt és visszasétált a kabátjáért. Nem felejtett el benézni a férfihez, aki szólt, hogy kint van egy egér. Belépett az ajtón és felmutatta a dobozt. A férfi fejhangon, utálkozva felvisított.
- Mit csinálsz vele?
- Hazaviszem.
- Te tudod...
Észrevették. Tudta, hogy el kellene futnia, de nem bír. Bántani fogják. Milyen hatalmas ember. Persze, mind óriási, de ekkorát még nem is látott. És szőrösebb is mint a többi. Félelmetes. És büdös is. Hosszú kezével nyúl érte és felemeli, nem tud tiltakozni. A gyomra görcsbe rándul, az agya ordítva küldi a parancsot "Fuss, ugorj, menekülj!", de a lábak nem engedelmeskednek. Tehetetlenül várja az elkerülhetetlent. Tudja, hogy meg fog
halni. Nem sokat élt még, de ez az első lecke, amit megtanult testvéreivel. Anya ezerszer elmondta: Ha nem futsz el az embertől, akkor meghalsz. Némán várta az utolsó pillanatot.
"Milyen kis riadt gombszeme van. :) Persze, szegény biztosan nagyon fél. Nem baj, majd megnyugszik. Ha meglátja milyen kis rezidenciát kap." Visszasétált a fogashoz, felvette könnyű széldzsekijét és a dobozt óvatosan a táskájába süllyesztette. Vigyázott, nehogy az oldalára forduljon. Szokásával ellentétesen, lassan, óvatosan vette lefelé a lépcsőfokokat, hogy a táska lehetőleg ne mozogjon. "Alig két sarokra van egy apró bolt. Ott tudok neki venni mindent. Remélem elég nagy már, hogy magokat egyen. Bár gyorsan nőnek. Biztosan nem lesz gondja." A boltban megint a hórihorgas, egyáltalán nem szimpatikus eladó volt. Célirányosan elment a rágcsálók részlegéig, levett egy nagy csomag szénát és egy kis borsószirmot. "Ez pont jó is lesz." A boltból kilépve megcsapta a hideg levegő. "Nem lesz ez jó. Fél óra legalább, míg hazasétálok. Addigra teljesen átfújja a táskám a szél." A sarkon túli taxisdroszt felé vette az irányt. Beszállt az első várakozó járműbe és bemondta a címét. Nem túl intelligens sofőrt fogott ki. Általában szerette a felületes beszélgetéseket a kocsikban, de most valahogy csak otthon akart lenni. A forgalom sem kedvezett. Lassan araszoltak a szerda délutáni csúcsban. Persze, az emberek megint megvesztek a hosszú hétvégétől. Végre odaértek a megadott címre. Kifizette a taxit és felsietett a lakásba. Kicsomagolta a dobozt és letette az asztalra. Felemelte a tetőt. A csöppség riadtan kapaszkodott a papírtörlőkbe. Pihegett.
- Ne félj ennyire. No várj, kapsz szénát meg egy kis rongyocskát. Meg van itt Neked valami finomság is. Biztos nem ettél még ilyet, de meg fogod szeretni. Tudod, sok rokonoddal találkoztam már, de mind szerették. És van ám még sok ilyen. Majd minddel találkozol. Tavaszig velem maradsz, és ha már jó lesz az idő, akkor kereshetsz magadnak új lakhelyet itt a nádasnál. Jó?
Itt mindennek új szaga van. Világosabb is sokkal, mint ott volt. Anya biztosan kezd aggódni. Kinn már sötétedik, ilyenkor már fenn van. Biztosan tudja, hogy nem ért haza. Szomorú lehet. Innen már sosem fog hazatalálni. Nem fog soha végigszaladni az ismerős csöveken. Nem fog tudni már belopózni a kedvenc szobájába, ahol olyan puha az ágybetét, hogy szinte nem is kell rágni, mert pereg magától és ahol egy rokona már lyukat rágott az asztal fiókjába és bármikor be lehet oda mászni, hogy egy kis papírt keressen. Szép, fehér, kemény papírt. Soha többet nem látja már a kis vackot, amit még a dédapja és a dédanyja hordott össze ott a csövek sarkában. Nem találkozik már a testvéreivel sem. Egyiküket sem látja. A kis Cint sem. Akinek olyan szép fehér zoknija
van a bal mancsain. Összegömbölyödött.
- Nézd csak Algernon, itt a széna. Arra gondoltam, hogy amíg velem laksz, így foglak hívni. Ez pedig egy kis borsószirom. Ide teszem. Majd ha megnyugodtál, akkor kipróbálod, jó? És elhoztam neked az egyik régi zoknimat. Nem kell szemrehányóan nézni. Nem büdös. Kimostam. Persze lyukas, de ezt téged biztosan nem
zavar. Ahogy ismerem a családod egy-két hét és felhabosítod. Várj, biztosan szomjas vagy. Hozok inni is. Ilyenből még nem ittál ugyan, de rá fogsz jönni hogy megy.
Elsétált az itatóért. Megállt az asztal melett és odatartotta Algernon orra elé. "Nem mozog. Ennyire átfázott volna? Vagy ennyire legyengült? Biztosan fél is. Talán csak egy kis idő kell neki, míg megszokja." Kicseppentett pár csepp vizet a dobozba és a zoknival félig betakarta a csöppnyi testet. "Pihenj csak, majd később visszanézek." A tetőt nem tette rá a dobozra. Nem félt, hogy Algernon kiszökik. "Nem mozog. Nagyon nem mozog."
A doboz hirtelen zsúfolt lett. Csupa fura, jószagú dolog. Meg egy büdös zokni. De legalább puha és meleg. Ha nyár lenne, most mindezt jól meg lehetne rángni. A kis kerekeket is meg azt a hosszú, nagyon jószagú zöldet. Nem jó ez az ősz. Nem akarom. Mikor múlik el? Bebújok a zokniba és alszom. Hátha mire felébredek elmúlik...
"Ezt a játékot jól megnyertük. És jól is ment. Sokat hozá tudtam tenni. Megérdemlek egy kv-t. Meg ránézek Algernonra is. Hátha már jobban van kedve mozogni." Elindult a konyhába. A kávéfőző szokás szerint hangosan, de gyorsan eresztett magából az éltető nedűt. Megvárta, míg az utolsó cseppek is belecseppenek zománcos bögrébe, gondosan betette "a másik" bögrét a kifolyó alá és csoszogva elindult a hűtő felé. Kivette a tejet - és új szokása szerint a krémlikőrt is. Szépen felöntötte a kávét, elrakta az üvegeket és a doboz felé fordult. "Jól van, látom bebújtál a zokniba. És a borsószirmokat is mintha kicsit átrendezted volna. Ügyes vagy. Jól megleszünk mi itt egy télen át." Átnyúlt a doboz felett, kivett egy cigarettát és elindult az erkély felé. Élvezte a hűvös levegőt és a karcos füstöt. Időnként kortyolt egyet a krémes kávéból és nézte a közelben és távolban kopaszodó fákat. Minden olyan szép. Írni kellene róla. Vagy inkább Algernonról. Igen. Míg az utolsó slukkokat kortyolta agya már
játszott is a szavakkal. Mire elnyomta a csikket már kész is volt a három sorral. Gyorsan begépelte és elmentette a világ számára. Jó, jó, egy cseppnyi világ számára, de mégis.
"Leszek-e vajon
szemedben félelemből
ébredő remény"
Még egyszer átolvasta és gyorsan odalépett az asztalhoz, hogy megnézze Algernont. "Teljesen bebújt a zokni alá. :) Bitzos tetszik neki, hogy melegebb van. Nem akarom felkelteni, de azért óvatosan megnézem. És ha fel is ébred, hátha már nem lesz olyan ijedt és fázós és lesz kedve kicsit futkosni is." Óvatosan emelte fel a zoknit a szélénél fogva. Félúton járt, mikor meglátta, hogy Algernon nem kucorog, hanem fekszik. Közelebb hajolt, hogy lássa a csöppség aprócska horpaszát. Fél percig nézte feszülten. Azután elengedte a zoknit, lassan visszasétált a számítógéphez, újra felnyitotta a percekkel korábban megírt verset és egy gondolatot még hozzáírt:
"Nem lehettem..."
