Barátaim és egyéb balgaságok

Majdnem dél. Ügyfél még sehol. Nyílj meg, óh beteg ablaka a nagyvilágnak, mutasd mi történt mostanság. „Tüntetés a szex, a szülés és a gyerekvállalás ellen.” Ez érdekes. „A fővárosi Szent Flórián szülészeti klinika előtt tartott egyszemélyes békés tüntetést egy helyi huszonéves férfi kérdőre vonván az orvosokat, nővéreket és bábákat, hogy ha az eutanázia ellen vannak, mert nincs jogunk dönteni egy lény haláláról akkor hogyan gondolják, hogy van jogunk eldönteni, hogy valakinek életet adjunk. A klinika dolgozói jobbára figyelmen kívül hagyták a tiltakozót, akik mégis felfigyeltek rá megmosolyogták illetve szellemi épségét firtatták.” Jogos. Mit várt szerencsétlen marha? Hogy van még bárki aki tud gondolkodni? Réges rég kiirtották már az emberből a gondolkodás képességét. Már csak fröcsögni és követelni tudunk. Nekünk minden jár, mégpedig azonnal. Mert mi aztán olyan végtelenül nemesek és nagyszerűek vagyunk, mint egy ménes unikornis. Mindannyian individuumok. /Én nem./ Mind a saját békénket keresve járjuk a nagyvilágot, hogy megvilágosodhassunk és magasabb szintre emelkedhessen a halhatatlan lelkünk, mely az örök isteni szikrát hordozza magában, ezért halhatatlan. Saját ösvényünk kanyarjait követve fejlődünk és nemesedünk tanulva a leckéket miközben adót csalunk, verjük az asszonyt, mérgezzük a Földet és a szomszéd kutyáját /kurva anyját baszd meg éjjel ugatott, na de most ugasson a rohadék /, vallást, rasszt, embert, fajt gyűlölünk. Ha szerencsénk van hamarosan elszabadítja valaki a 12 majmot, hogy legalább a Föld regenerálódjon. Ha még tud. Nem is olyan régen ütött szöget a fejében, hogy Istent úgy jelenítse meg homloka vetítőtermében, mint egy játszó embert egy számítógép előtt, aki egy stratégiai játékot űz, csekély sikerrel. Az épp szétesni készülő küldetésből kiszáll és nem egyszerűen kilép, hogy majd egy jobb napon folytassa, hanem kemény, elszánt tekintettel megkeresi majd megböki az uninstall gombot. Miközben a lemenő nap fényében feltündököl négy lovas. A sok idióta meg rimánkodna, csapkodná magát a földhöz, hogy hátha ő megúszhatná valahogy /meg az anyja, a gyereke, az ügyvéd – nem, az ügyvéd nem kell/. Csökött agyukig nem jutna el, hogy már mindegy. Hogy nem most kéne jajjgatni és fogakat csikorgatni. Előre kellett volna nézni. Okosabban kellett volna élni. Nem felzabálni mindent. Nem felégetni az erdőket, legyilkolni a vadon állatait, megmérgezni a föld vizeit, nem megdugni mindent ami mozog /s ami véletlen mozdulatlan, azt egy óvatlan mozdulattal meglökni /. Vagy ha már megindult a lavina, akkor szépen apránként felkészülni. Intrikából, savanyú iróniából falat építeni és várni, hogy beteljesedjen minden hipochonder álma, hogy megjöjjenek a lovasok és megkönnyebbülve sóhajtsunk: „Én megmondtam”.