Barátaim és egyéb balgaságok

Csend van. Az a tiszta csend, ami csak akkor van, mikor borongós felhők alatt órákon át esik monoton az eső,
elmosva a világ minden mocskát és ebben a furcsa, rituális megtisztulási folyamatban minden elhallgat. Az ablakon a cseppek megszokott útjukon futtnak lefelé, hol lassan, szinte megvállva, hol pedig hatalmas lendülettel nekiindulva, mint akinek fontos dolga van. Az ablak mögött ugyanaz az utca, mint az elmúlt 5 évben mindig. Ugyanazok a házak állnak ugyanabban a néma rendben, ugyanazok a színes kocsik parkolnak ugyanazon a helyen, ahogy mindig. Mint egy apró tisztelgés az örökkévalóság előtt. Az örökkévalóság, ami olyan mélyen van kódolva az emberiségben, hogy mióta a Földön járnak minden generáció elesetten vágyódik utána. Vágyódik, annyira erősen, hogy közben elveszti azt a csepp idejét is, amit kapott, hogy boldog legyen. Boldog legyen itt a Földön, abban a szegletnyi paradicsomban, ami még megmaradt. Mert maradt még. Biztosan.  Kellett, hogy maradjon, hiszen emlékszem rá. Egyszerű volt, csendes és észrevétlen. Fel sem tűnt, hogy elment. Félünk az esőtől. Ha elkezd csepegni, aggódó arccal nézünk az ég felé és fohászkodunk, ugye tovább megy, ugye nem, nem akar pont most esni. Félünk a tisztaságtól. Félünk tőle, hogy tisztán álljunk egymás előtt, védtelenül. Elesettnek és kiszolgáltatottnak érezzük magunk, ami félelmetes. Pedig egyáltalán nem kellene, hiszen velünk szemben is ember állna, tisztán. Egy másik világban, ahol még nem nevelik belénk csecsemő korunktól a félelmet, ahol nem plántálják belénk mindenhonnan a talmi értékeket és nem  adják át a torz világképből leszűrt bölcselmeket, torzítva el minket is ezáltal.  Milyen néptelen az utca? Mindenki elmenekült, elbújt és most otthonról nézi, hogy áznak mások, ezzel és a kandallóval melegítve a lelkét úgy érzi boldog. Pedig a boldogság itt van kinn, ebben a hideg, kora tavaszi esőben. Ebben az esőben, ami megszólít és megába fogad. "Lám, semmi új, semmi ismertelen, csak amit eddig ismertél, Én vagyok. Gyere, lépj be és menjünk együtt. Akár merre  is indulsz, ott leszek." És nem ezt keressük mind? Azt, aki vár ránk és elkísér. Aki velünk jön, segít, nem kérdez, csak jön. Mint az eső. Elfelejtettünk mosolyogni az esőben. És táncolni is. Lassan nem csak az esőben, mindenhol elfelejtünk és akkor el kell majd költözni
innen oda, ahol ezt még tudják. Talán van még idő.