Barátaim és egyéb balgaságok

Akartam ide írni valamit, de nem kell...

A helyes cselekedet az, ami még hátravan, miután mindent rosszul csináltál.

Robin Williams 

Hogy a Jó Isten ébredne már fel és venné észre, hogy itt az ideje, hogy megrothassza ezt az elbaszott bolygót. 

A szkeptikus blogon van egy jó kis poszt az állítólagos Einstein idézetekről. Merthogy sok Einstein idézet csak neki tulajdonított, mint az köztudott. Én viszont büszkén jelentem, hogy birtokában vagyok egy hiteles Einstein idézetnek, amit szívesen megosztok mindenkivel.

"Jó reggelt!"
Albert Einstein

Innen indultam ma. Nem jutottam messze. Rögtön az első versszakban elakadtam. Mit kérdeznél Istentől, ha csak egy kérdésed lehetne. Nehéz kérdés. Még a Dogmának is meggyűlt vele  a baja.

"Why are we here?
Nweep"

Valljuk be, nem túl frappáns. Bennem már régóta motoszkál mit is kérdeznék. Ma ott tartok, hogy két kérdésnél maradtam. Ha most kéne választanom, akkor az elsőt tenném fel. De tudom, ha egyszer odakerülök, akkor a másodiknál maradok. Hogy mi a két kérdés? Íme:

1. Miért?

2. Köszönöm...

Csak élni jöttem. Ide. Ma már azt sem tudom, hogy én döntöttem-e. De az már biztos, hogy innen megyek el. Nélkületek. A legtöbben még itt maradtok nélkülem. Furcsa látnom, hogy milyen nyomot hagytam bennetek. Hogy mennyien szerettetek meg egy pillanat alatt. Hogy ha csak egy pillanatra is, de az életetek része voltam/vagyok. Mindenek ellenére. Sokszor, sokan mondtátok, hogy különleges vagyok. Én nem hiszem. Én azt hiszem, hogy én csak olyan akartam anni lenni, amilyenek ti voltatok. Kifordítva a költő szavait: veletek voltam volna én boldogan. De nem lehetett. Nem tudom, hogy miért. Talán így akartam vagy ti akartátok így. Nem tudom. Azt tudom, hogy egymástól nem túl távol botladozva át az éveken egész jó napokat hoztunk össze. Emlékszem. Nevettünk is. Talán még emlékszel, mikor kivetted a kést a kezemből.  Amikor egy hideg este megijesztettelek a téren. Mikor mellém ültél egy iskola lépcsőjén. Mikor együtt ültünk a bartnőd lakásán. Mikor bolondot ballagtunk. Mikor adtál egy Csapda szöveget. Mikor homokvárat építettünk. Mikor mellém zuhantál a gólyatábori éjszakán. Mikor a sátorban beleolvastál a füzetembe. Mikor nálad gyűltünk össze buli előtt. Mikor megmutattad a rockzene gyűjteményed. Mikor elmondtad, hogy miért jó a szilvafa. Mikor a pofámba mondtad. Mikor reggel mi keltünk először a parton. Mikor elvittél a kék villámmal. Mikor a barátnőd - akit akkor szerettél - velem lakott. Mikor nem volt jó poén a smooth operator. Mikor a szobában te voltál a legnagyobb.  Mikor meghívtalak ebédre, mert éhes voltál. Mikor együtt énekeltünk a kocsmában. És te gitároztál hozzá. Mikor együtt ittunk az első gyakuvéra. Mikor rágyújtottál egy tromitára. Mikor megláttalak ezrek közt a rakparton. Mikor sírtál a vállamon. Mikor ittál velem, pedig sosem szoktál. Mikor együtt rádióztunk. Mikor hülyeségeket beszéltél. Nem volt egy nagy élet, de a mienk volt. Most már meghagyom neked. Ez a része már nem tetszik. Én eltűnök. Olvasok, ha keresnél...

Bár nem szoktál...

Eltelt. Így tényszerűen. Ahogy az emberek ilyen tájon szokták mondogatni. Meg hozzábölcselnek még sokmindent. Meg ígérnek és kérnek az újra.  Én egy bort bontottam. Magam. Magamnak. Meg is iszogattam. Bele is fáradtam. Szükség is volt rá. És csak csendben merem kérni, hogy vigyázzatok rám. És a következő bornál legyetek ott. Kérlek...

Ismertek. Tudjátok, hogy nem vagyok hangosmagyar. De most megtaláltam a tavalyi íjásztalálkozó képeit videóit. És megint érzem. Azt, amit a leghangosabbak nem. Amit csak csendben, együtt lehet érezni. 

Azt, hogy valahonnan onnan érkeztem. Ahol még ma is lóval járják a hegyeket. Ahol a sólyom még mindíg az ember társa. Ahol ott laksz, ahol akarsz, mert tied az egész világ. Ahol még mindig csak akkor szólnak, ha kell. Talán ezért is hangzanak máshogy a szavak. Mintha tényleg testet adnának annak, amiről születtek. Ahol megrezdül a tűz lángja minden szóra. Lehet, ott jobban szeretnék élni.

 Megkaptam megint. Arcból arcba, szemtől pofába. Lehet ennek örülni. Nem kétlem én. Másnak. Nekem csak elegem van belőle. Mi az hogy értékes ember vagy? Mitől? Kinek? Miért? Én akartam és lettem, vagy csak történt velem? És ha már így van, akkor én most örüljek? Nekem ettől miért jobb? Nem fog annyira kínozni a holnap és a tegnap kérdése? Vagy rájövök arra, hogy miért vagyok itt és mit kéne csinálni, hogy ne járjon folyton egyhelyben az agyam? Vagy lehet, hogy akkor már nem is lennék értékes ember? Nem tudom. Csak azt, hogy neked segíthetek. Könnyedén. Porciózz ki és adj el. Miért rostokoljak valahol mélyen benned? Vegyél elő, porolj le és adj el. Kilóra. Úgy biztos jobban jársz. Bár egyben is érétkes vagyok. Aztán vegyél rajtam házat, kocsit, bundát. Meg legót a gyereknek, hogy örüljön. Úgyis karácsony van…

Eljött! Újra! Itt van közöttünk! Bárki megismerheti, találkozhat, beszélhet vele. Ő az! Akit eddig vártunk! Aki mindenkit szeret! Aki kifehéríti a legsötétebb éjszakát is. Akinek mosolyától felszáradnak a könnyek az arcodon. Érintésétől megdobban még a legfagyottabb szív is. Tekintete felolvasztja a jeget és virágzó bokrot nevel a didergő magból. Szavai aranyfolyóján ringatózva elvesznek a múlt fájdalmas emlékei. Az összetört álmok és szívek. A fájó csalódások. Minden mozdulatát a természet szülte. Egy a világgal. Együtt születtek egy anyagból gyúrták. A mindenség titka neki sosem volt titok, és megosztja veled is szívesen a tudását. Csak kérdezned kell. Hogy kitől? Hogy hol van? Hiszen nyilvánvaló. Én nem modhatom el. Belülről tudod, vagyis kéne tudnod. Persze, hogy nehéz. És nem hallod. Ha már elvakítottak és megsüketítettek a féligazságot ordító sarlatánok. Akik filléres áron szórták az összeharácsolt morzsák molekuláit, és mérgeztek éjeken, éveken át. Talmi aranyat csepegtettek és a szemedfénye elveszett a csillogásban. Lehet, hogy óvtak volna baráti szavak, de nem hallottad, mert a másik szebben hangzott. Lehet nem voltál ilyen szerencsés és magányod szólította meg a kuruzsló. A felelősség akkor is a tiéd. Lehet, hogy rájöttél már. Megértetted, milyen gyarló voltál. Talán még hallgatsz is rám, mert úgy érzed, hogy így megtudhatod a titkot. De tévedsz. A hang amit keresel ott üvölt benned. Baszd meg...

 Hideg volt a reggel. Fagyos. A mínuszok erejét tovább növelte az erős északi szél. Már három perce álltam a buszmegállóban. Távol a többiek megvető tekintetétől. Így is éreztem, hogy úgy néznek rám, mint egy torzszülöttre. Úgy tettem, mintha nem érdekelne. Azt hiszem meggyőzően alakítottam mindenki előtt, csak magamat nem tudtam átverni. Mert érdekelt. Bármennyire utáltam is, érdekelt, hogy miért néznek rám és miért nem fordulnak föl. Egyesével szépen lassan, ahogy a mutatóujjam elhalad rajtuk. Mind máshogyan. Lassan, eldőlve, hitetlen tekintettel. Hörögve, görcsösen összerándulva. Vonagló gömbbé roskadva. Vért, gyomortartalékot okádva. Ordítva, értelmetlen dühtől eltorzult arccal. Aggódó pillantással. Élesen fordult be a busz. A három lépcsőt – szokásomhoz híven – két lépéssel tettem meg. Az emberek fent már ismertetett tekintetétől kísérve rohantam végig a busz végébe. A fülembe most is ordított a rockzene, hogy ne halljam a sok idióta beszélgetést. Magam elé vettem a Nemzeti Sportot. Szinte láttam magam kívülről. Milyen absztrakt vagyok. Ahogy egyrészt kirívok, másrészt mint reggeli újságolvasó beleolvadok a tömegbe. Figyelmemet elég jól lefoglalta az újság. Szinte észre se vettem, hogy le kell szállnom. Amikor leléptem jött a jóleső hideg, de mire felléptem a villamosmegállóra már bántóan fújt a szél. Elsőként érkeztem a szokásos brancsból. Még váratott magára a sok plázaribanc, a nagyon rocker vagyok lány és a kétgyerekes anyuka. Itt már tényleg hideg volt. Lassan felzárkóztak a többiek is. Együtt vártuk a villamost a nagy megállóban. Ami mintegy metafóra mutatta, hogy míg a többiek a városba igyekeztek, én minden erőmmel a másik irányba haladtam volna. És mikor a hároméves kislány szemében láttam a gyermeki csodálkozást, hogy miért is vagyok én rövid nadrágban, és már őt sem tudtam szeretni, akkor rájöttem, hogy tényleg nem való nekem.  

Rajtam kívül. Te, ő, a többiek. Ti mind csináltok valamit, ami hitetek szerint értelmet ad a létezéseteknek. Futtok, rajzoltok, fotóztok, pózoltok, táncoltok, sportoltok, teszitek mindet egyszerre. És én nem tudom sem most sem soha az idő véges végtelen folyamán, hogy ezt a magatokba vetett hit, az önhitt arrogancia vagy kétségbe eséstől való félelem teszi lehetővé? Vagy nem is törődtök vele. Csak vagytok bele a világba. Teszitek, mert jól esik. A testnek és szellemnek. Amiről fogalmatok sincs, hogy honnan ered. És hova enyészik el. Vagy tudjátok, hogy soha nem jöhettek rá erre a válaszra sem? Hogy ez a világ kérdés oldala? Minthogy mi a jó? A rossz? A most?

Lehet, hogy én rontom el egyedül. Azzal, hogy a kérdések nem hagynak nyugodni. Hogy nem tudom becsukni a szemem, és nem nyugtatom magam azzal, hogy amit nem látok, az nincs. Hogy nem hagyom, hogy ezt a pár dimenziót elfogadhassam otthonnak. Hogy ne keressem folyton a válaszokat, akkor is, ha nem lehetnek az enyémeim. De ha el kell rontanom, akkor rontsam el tökéletesen.

Rettegek a bukástól. Egy olyan bukástól, amiről nem is tudom, hogy milyen. Igyekeztem annyi mindent feladni, amennyit csak bírtam. És még így is túl sok minden van, amihez így vagy úgy ragaszkodom. Még mindig meg akarok felelni. Nem minden elvárásnak. Nem mindenkor. De néha. Egy-egy szituációnak. Pedig nem érdekel. Szinte semmi innen. Olyan kevés szép maradt. S ami maradt, az is csak másolat, kópia, szemfényvesztés.

Réges rég vakon bolyongunk. Csetlünk, botlunk és törjük magunkat. Egykor pedig mi voltunk Istennek a legkedvesebb...

Azt hiszem születésünktől fogva vonzódunk a csendhez. Szükségünk van rá. Mikor hogyan. Mikor a hiányt kell megszüntetnünk magunkban, mikor pedig teret kell hagynunk általa, hogy a mélyből felbukkanhassanak a bennünk rejlők.

"Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek"

Régen engedtem már meg magamnak, hogy elmerülhessek magamban.  Holnap. Ígérem.

 “Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” (Seneca)

 Teremtettem pedig a hatodik napon. És Isten minden állata között ott álltam magamban. Én voltam az egység. Az oszthatatlan. Az uralkodó ős erő. Enyém volt minden az ég alatt. Emelt fővel, büszkén jártam nap mint nap a Földön. Így találtam rá a fára, melynek oly kívánatos volt gyümölcse. Szakítottam róla, így jutott részemül az értelem. És lettem a kétség. Ember és tudat. Nem tudtam már uralkodni semmin, mert döntésim mind kétségbe vonta az értelem. Minden tettemben az okot kerestem. A mozgatót, ami a jó felé mozdít. Így vesztettem el Istent. És vele a paradicsomot. Kietlen sivár lett a Föld. Zöldje kifakult, fénye megkopott. És én bolyongtam útjain végtelen. Mígnem találkoztam a Nővel. És érzés horgadt bennem. És lettem így én a szent háromság. Ember, értelem, érzés. És azóta vagyok nyugodt és bölcs. Csendes és erős. Szilárd, mint a szikla. Vállamon nyugszik a világ minden súlya és én hordozom mosolyogva. 

Végre. Gratulálok. Elértél mindent, amit akartál. Király vagy.

Petőfiről meg tanultál... /Gy.K.: Akasszátok fel a királyokat/

Meghalni. Esőben.

Losser. 

El tudsz képzelni egy napot, mikor értelmes emberi szóval és értelmes emberi tettekkel szinte egyáltalán nem találkozol? Mintha mindenki szánt szándékkal kikapcsolta volna minden szellemi teljesítőképességét, akit a nap szerencsétlenül utadba sodor. Este nyolcra tönkretesznek. Hidd el.

Megnéztem. És úgy érzem itt az idő, hogy megírjam a saját imámat.

"Uram, segíts nekem, mert a legtöbbet kérem, amit lehet. Add meg nekem azt, hogy mindig azt tudjam nyújtani másoknak, ami belőlem épp hiányzik. Köszönöm..."

 De minek??? Boldog öregkor. Hogy ez nekem miért nem hiányzik? Gyerekkoromban – főleg, ahogy a gimnázium közeledett – mindig nyomot akartam hagyni magam mögött, hogy tudják, hogy ott voltam. Ma már máshogy vagyok ezzel. Nem kell. Semmi. Emlékezzen rám, aki emlékszik, de más ne maradjon. Se unoka, se gyerek, se ház, se fa. Ennek a világnak. 2050-ben úgyis vége van. Hogy miért pont akkor? So simple. Addig még 42 év van vissza. Érted…

További rajongásig mély tiszteletem azoknak, akik 75+, 80+, vagy 85+-t terveznek. Csupa móka és kacagás lesz. Hiszen megnézheted az összes barátod temetését, ezekkel együtt legalább egy-két gyereked, szerencsétlen esetben még egy unokádét is. Aggódhatsz velük, hogy mit csinálnak most, hogy a bank elvette a házat a fejük fölül. Remek! Szerintem is jó ötlet. 

Ezennel meghirdetem az élj a jövőben mozgalmat. A lényege: minél kevesebb "komforttal" életben maradni egy lakásban/házban. Bárki benevezhet, eredményeit továbbítsa nekem bizonyítékkal természetesen. Íme az enyém:

És hogy hogy vagyok? Faszán. Semmi gáz! ;)

Már magában ez ember hozzáállása az élethez elég furcsa. Az elsöprő többség diszciplináris hozzáállást tanúsít és furcsa, groteszk teremtménynek nézi azt az elenyésző kisebbséget, amely a tapasztalat alapú életvitelt folytatja.

Na, ez eddig nagyon jól hangzott, csak rohadtul nincs kedvem megírni ezt a bejegyzést. Mert tudom/?/ hogy egy teljesen másikat akartam. Azt se nagyon tudom, hogy miről. Az biztos, hogy szerves része lett volna az előző bejegyzésem teljes tartalma. A farmerkabátom hiánya. Nem is azért mert olyan kultikus tárgyam lenne – bár ki tudja – inkább azért mert egy másik korszak emblematikus tárgya. Volt. Amikor még jobban éltem. Hát naná! Fiatalabb voltam, gondtalanabb voltam és sokkal naivabb is voltam. Szerettem ott lenni. Naivan. Tágra nyílt szemekkel rácsodálkozni az életre. Nyíltan, őszintén fogadni mindent és mindenkit. Arccal előre minden egyes pofonba. Szép idők voltak. Jó emberekkel. Akiknek most mind megvan a maga problémája. Az egyik házat épít, a másik örökbefogadott egy ikerpárt, a harmadik feleségének most volt májátültetése. Ők mindannyian szeretik ezt az életet. Én meg nem látok mást, csak kliséket. Évek óta minden ugyanolyan. És én mint egy szorgos kis imamalom mormolom: klisé, klisé, klisé, már láttam, láttam, láttam. Nyilvánvalóan abból ered ez a gondom, hogy sose volt igazi gondom. Mert akkor nem érnék rá baromságokkal foglalkozni.

Stop the earth, I want to get off!

Most tudatosult bennem, hogy 3 éve már, hogy nincs farmerkabátom.

Tudom, hogy velem van a gond. Szögezem le immár századszor. Azzal is tisztában vagyok, ez a legkirálykingsájzmegaatomtríinvánabb kor evör, amiben élek. És a ti vagytok a legtutkóbbkirálypartifészsrácokéscsajok a világon akikkel együtt tapodom ezt a planétát.

Már csak azt nem tudom, hogy akkor mitől hányok véreset...

Illetve tudom azt is. A hiánytól. Mindentől ami most már hiányzik, pedig nagyapám még tudta. Márpedig hiányérzetre ad okot sokminden.

Itt van például a józan paraszti ész. Nincs már sehol. Paraszt. Jó poén. Hát mit tud egy paraszt? Még a telót se tudja kezelni. Gyíkarc. Nincs neki Prada napszemcsije. /az csinál egyáltalán szemügét?/ Azt se tudja, hogy mi az mp3! Csak vakarja a földet! A hülye.

Ahelyett, hogy apjától pumpolná a lóvét, a netről rendelné a pizzát, flitteres pólót hordana és csak ásványvizet inna.

Nagyjából vele együtt tűnt el a megbecsülés. Na, meg a tisztelet. A tudásé ugyanúgy, mint bármi másé. Csak a pénznek van tekintélye és szava. Mondhatnánk, hogy régen is így volt. Igaz, de csak a felszínen. Ma viszont már nincs sehol mélység. Talán igaz, hogy ha lenne mélységünk megijednénk magunktól és belénkfulladnánk. Így viszont védve vagyunk, hiszen ha hasra fekszünk, az orrunk úgyis kilóg magunkból. Tekintsünk körül. Talán ha száz szépségversenyre jut egy másik, ami fontos is lehet.

Persze, természetes, hogy utálom a szépségversenyt. Bár Quasimodóval szemben talán még lenne egy halvány vigaszágas reményem. Lehet, hogy a csúfság az ami megvédheti az embert?

Nagyon hiányzik a becsület.

Kifejtettem már egyszer, hogy mit gondolok arról, hogy ha valamit ez a fantasztikus társadalom amiben élünk nyálasnak, bénának vagy valami hasonlónak tart. Nagyjából az volt a lényege, hogy nem érdekel. Ezért is idézek ide egy írást az Új ember című katolikus újságból.

Mi a becsület?

"Életem során többször is elhatároztam, hogy majd megkérdezem egyszer a nagyapát, mert ő mindent tudott, mindenre felelt. Aztán egy váratlan napon meghalt. Csak másnap értem haza, hogy búcsút vegyek tőle, a "legigazabb embertől, akit valaha ismertem".

Mindig enyhe borzadállyal léptem az úgynevezett tiszta szobába. Ősidők óta ott terítették ki a halottakat. Birsalmaillatú szoba. A nagymama rojtos kendőivel. Ahol lakodalmakat tartottak és halottakat sirattak el.

Apám egyedül ült a gyertyafényben a nagyapa ravatalánál a tiszta szobában. Mellé ültem szótlanul. Imádkoznom kellett volna, de nem tudtam. A Miatyánk szövege se jutott eszembe. A nagy Semmiben lebegtem testetlenül, könnyedén, akárha pára lennék. Honnan is jöttem haza a végső búcsúra? Valahol Oslo körül jártam, fjordokban gyönyörködve, most meg itt ülök egy poros bácskai falusi ház tiszta szobájában nagyapa ravatala mellett. Két gyertya ég a fejénél. És az asztalon a Bibliája. Amit utolsó pillanatig forgatott, olvasgatott.

Vajon mit olvashatott? János jelenéseit? Mózes könyvét, Choreb hegyéről valamit vagy József eladásáról? Lukács evangéliumát? Mindegy, ilyenkor már teljesen mindegy. Égtek a gyertyák, azt hiszem apám sírt. Ritkán láttam sírni az életben, erős ember volt, de ez megrendítette. Némán mozgott a válla. Eltakarta az arcát, mintha szégyellné. Megrázó élmény volt számomra. Apám sírt. Akit a legerősebb embernek ismertem az életben. Sírt.

"Búcsúzz el tőle, téged nagyon szeretett" - mondta később.

"Valamit mindig szerettem volna megkérdezni tőle" - mondtam akkor könnyes szemmel. "Elkéstem".

"Az ember sohasem késik el semmiről!" - szólt bölcsen. S megkérdezte: "Mi volt az? Mit akartál tudni?"

"Hogy mondaná el nékem, mi is a becsület" - szóltam csendesen a koporsója mellett. "Most már honnan tudom meg? Ki mondja meg nékem?"

Apám ekkor a nagy csendben rám nézett, és azt mondta elcsukló könnyes hangon: "Én... Mert ő nekem mindent megmondott az életben. Ezt is..."

Ekkor felállt, megfogta a kezem és odavezetett a koporsó mellé. "Azt akarod tudni, mi a becsület? Egyszer gyermekkoromban én is megkérdeztem tőle, kint a határban, a nagy akácfa alatt. Azt mondta, hogy ezt csak önmagától kérdezheti meg az ember. Aki szembe tud nézni önmagával."

"Istenem - kapaszkodom most a múltba. - Én eddig elfelejtettem ezt megkérdezni!...""

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki tud majd szembenézni önmagával. Vajon azok akikben meg sem fogan a kérdés vagy mondjuk én, aki most nem tudom megmondani, hogy meg tudnám-e tenni.

Mert bennem megvan még ami a világból hiányzik. A kétkedés. Mára mindenki tudja, hogy mindent ő tud a legjobban és természetesen mindenki betéve tudja a jogait. De mi a franc lehet az a kötelesség?