Rajtam kívül. Te, ő, a többiek. Ti mind csináltok valamit, ami hitetek szerint értelmet ad a létezéseteknek. Futtok, rajzoltok, fotóztok, pózoltok, táncoltok, sportoltok, teszitek mindet egyszerre. És én nem tudom sem most sem soha az idő véges végtelen folyamán, hogy ezt a magatokba vetett hit, az önhitt arrogancia vagy kétségbe eséstől való félelem teszi lehetővé? Vagy nem is törődtök vele. Csak vagytok bele a világba. Teszitek, mert jól esik. A testnek és szellemnek. Amiről fogalmatok sincs, hogy honnan ered. És hova enyészik el. Vagy tudjátok, hogy soha nem jöhettek rá erre a válaszra sem? Hogy ez a világ kérdés oldala? Minthogy mi a jó? A rossz? A most?
Lehet, hogy én rontom el egyedül. Azzal, hogy a kérdések nem hagynak nyugodni. Hogy nem tudom becsukni a szemem, és nem nyugtatom magam azzal, hogy amit nem látok, az nincs. Hogy nem hagyom, hogy ezt a pár dimenziót elfogadhassam otthonnak. Hogy ne keressem folyton a válaszokat, akkor is, ha nem lehetnek az enyémeim. De ha el kell rontanom, akkor rontsam el tökéletesen.
Rettegek a bukástól. Egy olyan bukástól, amiről nem is tudom, hogy milyen. Igyekeztem annyi mindent feladni, amennyit csak bírtam. És még így is túl sok minden van, amihez így vagy úgy ragaszkodom. Még mindig meg akarok felelni. Nem minden elvárásnak. Nem mindenkor. De néha. Egy-egy szituációnak. Pedig nem érdekel. Szinte semmi innen. Olyan kevés szép maradt. S ami maradt, az is csak másolat, kópia, szemfényvesztés.
Réges rég vakon bolyongunk. Csetlünk, botlunk és törjük magunkat. Egykor pedig mi voltunk Istennek a legkedvesebb...
