Barátaim és egyéb balgaságok

 Hideg volt a reggel. Fagyos. A mínuszok erejét tovább növelte az erős északi szél. Már három perce álltam a buszmegállóban. Távol a többiek megvető tekintetétől. Így is éreztem, hogy úgy néznek rám, mint egy torzszülöttre. Úgy tettem, mintha nem érdekelne. Azt hiszem meggyőzően alakítottam mindenki előtt, csak magamat nem tudtam átverni. Mert érdekelt. Bármennyire utáltam is, érdekelt, hogy miért néznek rám és miért nem fordulnak föl. Egyesével szépen lassan, ahogy a mutatóujjam elhalad rajtuk. Mind máshogyan. Lassan, eldőlve, hitetlen tekintettel. Hörögve, görcsösen összerándulva. Vonagló gömbbé roskadva. Vért, gyomortartalékot okádva. Ordítva, értelmetlen dühtől eltorzult arccal. Aggódó pillantással. Élesen fordult be a busz. A három lépcsőt – szokásomhoz híven – két lépéssel tettem meg. Az emberek fent már ismertetett tekintetétől kísérve rohantam végig a busz végébe. A fülembe most is ordított a rockzene, hogy ne halljam a sok idióta beszélgetést. Magam elé vettem a Nemzeti Sportot. Szinte láttam magam kívülről. Milyen absztrakt vagyok. Ahogy egyrészt kirívok, másrészt mint reggeli újságolvasó beleolvadok a tömegbe. Figyelmemet elég jól lefoglalta az újság. Szinte észre se vettem, hogy le kell szállnom. Amikor leléptem jött a jóleső hideg, de mire felléptem a villamosmegállóra már bántóan fújt a szél. Elsőként érkeztem a szokásos brancsból. Még váratott magára a sok plázaribanc, a nagyon rocker vagyok lány és a kétgyerekes anyuka. Itt már tényleg hideg volt. Lassan felzárkóztak a többiek is. Együtt vártuk a villamost a nagy megállóban. Ami mintegy metafóra mutatta, hogy míg a többiek a városba igyekeztek, én minden erőmmel a másik irányba haladtam volna. És mikor a hároméves kislány szemében láttam a gyermeki csodálkozást, hogy miért is vagyok én rövid nadrágban, és már őt sem tudtam szeretni, akkor rájöttem, hogy tényleg nem való nekem.