Csak élni jöttem. Ide. Ma már azt sem tudom, hogy én döntöttem-e. De az már biztos, hogy innen megyek el. Nélkületek. A legtöbben még itt maradtok nélkülem. Furcsa látnom, hogy milyen nyomot hagytam bennetek. Hogy mennyien szerettetek meg egy pillanat alatt. Hogy ha csak egy pillanatra is, de az életetek része voltam/vagyok. Mindenek ellenére. Sokszor, sokan mondtátok, hogy különleges vagyok. Én nem hiszem. Én azt hiszem, hogy én csak olyan akartam anni lenni, amilyenek ti voltatok. Kifordítva a költő szavait: veletek voltam volna én boldogan. De nem lehetett. Nem tudom, hogy miért. Talán így akartam vagy ti akartátok így. Nem tudom. Azt tudom, hogy egymástól nem túl távol botladozva át az éveken egész jó napokat hoztunk össze. Emlékszem. Nevettünk is. Talán még emlékszel, mikor kivetted a kést a kezemből. Amikor egy hideg este megijesztettelek a téren. Mikor mellém ültél egy iskola lépcsőjén. Mikor együtt ültünk a bartnőd lakásán. Mikor bolondot ballagtunk. Mikor adtál egy Csapda szöveget. Mikor homokvárat építettünk. Mikor mellém zuhantál a gólyatábori éjszakán. Mikor a sátorban beleolvastál a füzetembe. Mikor nálad gyűltünk össze buli előtt. Mikor megmutattad a rockzene gyűjteményed. Mikor elmondtad, hogy miért jó a szilvafa. Mikor a pofámba mondtad. Mikor reggel mi keltünk először a parton. Mikor elvittél a kék villámmal. Mikor a barátnőd - akit akkor szerettél - velem lakott. Mikor nem volt jó poén a smooth operator. Mikor a szobában te voltál a legnagyobb. Mikor meghívtalak ebédre, mert éhes voltál. Mikor együtt énekeltünk a kocsmában. És te gitároztál hozzá. Mikor együtt ittunk az első gyakuvéra. Mikor rágyújtottál egy tromitára. Mikor megláttalak ezrek közt a rakparton. Mikor sírtál a vállamon. Mikor ittál velem, pedig sosem szoktál. Mikor együtt rádióztunk. Mikor hülyeségeket beszéltél. Nem volt egy nagy élet, de a mienk volt. Most már meghagyom neked. Ez a része már nem tetszik. Én eltűnök. Olvasok, ha keresnél...
Bár nem szoktál...