Már magában ez ember hozzáállása az élethez elég furcsa. Az elsöprő többség diszciplináris hozzáállást tanúsít és furcsa, groteszk teremtménynek nézi azt az elenyésző kisebbséget, amely a tapasztalat alapú életvitelt folytatja.

Na, ez eddig nagyon jól hangzott, csak rohadtul nincs kedvem megírni ezt a bejegyzést. Mert tudom/?/ hogy egy teljesen másikat akartam. Azt se nagyon tudom, hogy miről. Az biztos, hogy szerves része lett volna az előző bejegyzésem teljes tartalma. A farmerkabátom hiánya. Nem is azért mert olyan kultikus tárgyam lenne – bár ki tudja – inkább azért mert egy másik korszak emblematikus tárgya. Volt. Amikor még jobban éltem. Hát naná! Fiatalabb voltam, gondtalanabb voltam és sokkal naivabb is voltam. Szerettem ott lenni. Naivan. Tágra nyílt szemekkel rácsodálkozni az életre. Nyíltan, őszintén fogadni mindent és mindenkit. Arccal előre minden egyes pofonba. Szép idők voltak. Jó emberekkel. Akiknek most mind megvan a maga problémája. Az egyik házat épít, a másik örökbefogadott egy ikerpárt, a harmadik feleségének most volt májátültetése. Ők mindannyian szeretik ezt az életet. Én meg nem látok mást, csak kliséket. Évek óta minden ugyanolyan. És én mint egy szorgos kis imamalom mormolom: klisé, klisé, klisé, már láttam, láttam, láttam. Nyilvánvalóan abból ered ez a gondom, hogy sose volt igazi gondom. Mert akkor nem érnék rá baromságokkal foglalkozni.

Stop the earth, I want to get off!