Egyre jobban aggasztotta a törzsfőnök. Már két hete tartották fogva a táborban és bár faggatták, mégse kínozták meg negyed annyira sem, mint ahogy várta. Ogur szemében pedig ott az a zöld láng, ami minden nap egyre nő. Mi járhat a primitív fejében. Milyen terveket forral? Mióta fogságba esett minden reggel indulás előtt bekötik a szemét, hogy ne tudja merre mennek. Mit tudnak ezek az elfekről. Ha nem lenne bekötve a szeme, akkor sem tudná pontosabban, hogy két hete gyakorlatilag egy helyben topognak. Minden nap kicsit arrébb költöztetik a tábort, de nem nyomulnak jelentősen előre. Talán félnek. Pedig társai már egy hete nem ütöttek rajta a táboron. Az első napokban még bízott benne, hogy egy rajtaütés során valaki belibben a sátorba és újra szabad lehet. De a remény gyorsan szertefoszlott. Túl sokan vannak az orkok. Az Eldír erdő pedig túl messze. Soká tart, míg segítséget hívhatnak. Csak addig kibírja valahogy. Ereje egyre jobban elhagyja. Poshadt víz és büdös hús. Lenyelni nehéz, a gyomra nem ehhez szokott. De muszáj megenni. Minden erejére szüksége lesz, ha szökni kell. Egyedül nem tud. Túl erősek a láncok. A kulcsot, pedig Ogur a nyakában hordja.

Este van. Mindjárt megjelenik Ogur a fiaival és a sámánnal. Újra kezdődik a színjáték. Ők is tudják, hogy semmit nem fog elmondani. Talán ma fogy el a türelmük. Talán holnap. Az biztos, hogy innen már nem kerülhet ki élve. Fellebben a sátorlap. Ogur ma egyedül jött. A szeme lángol. Egyenesen a háta mögé megy. A láncokat átrendezi. Így már le sem tud ülni. Fémes zaj hallatszik. Érzi ahogy a tőr becsúszik az inge mögé. A szúrás mégis késik. Reccsenve szakad át a szövet. Összerándul a felismeréstől. Minden izma megfeszül. Kiáltana, de a száját egy koszos ronggyal betömik.  Próbálna szabadulni, pedig, tudja, hogy lehetetlen. Ogur ott zihál és hörög érzékeny füle mögött. Érzi magán az ork durva tapintását, míg tudata kétségbeesetten próbál menekülni.

Távoli kiáltások hallatszanak. Valahol csata dúl. Lassan tisztul fel a köd. Ogur holtan fekszik mellette, hátából elf tollazású vessző áll ki. Megjöttek. Későn. Nem maradhat itt. Nem láthatják meg. Minden erejét össze kell szednie. Sikerül-e lábával leakasztani a kulcsot rejtő dobozt. Sikerülnie kell. Futnia, menekülnie kell. Ki a világból. Ügyetlen mozdulattal emeli kezéhez a dobozt, ami könnyen enged. Egyenként esnek le róla a láncok. A rosszulléttel küzdve veszi magához szakadt ruháit és Ogur tőrét. Botladozva indul futásnak a tábor széle felé. Nyugatnak, mindig nyugatnak. Minél messzebb az erdőtől, társaitól, a világtól. Háta mögött már világosodik az ég. Nem szabad, hogy meglássák. El kell érni a nyugati hegyeket, a barbárok mellett jó lesz. Ott nem találhat rá senki.

Hideg a hajnal. A bejárat körüli kövek mohaszigetein csillog a dér. Szépség sehol máshol nincs ezen a hegyen. Csak kopár követ és ez a hideg barlang. Két hete az otthona. Két hete hogy elmenekült a világtól és nem tudja, hogy visszamehet-e valaha. Két hete tart a rettegés és a bizonytalanság. Két hete Ogur sátrában meghalt benne valami. Amit már soha nem szerezhet vissza. Mi van, ha új életet hord? Ha Ogur kegyetlensége nem tűnt el nyomtalanul a földről? Megfoganhat-e egyáltalán egy ork magja benne? Felérheti-e egy ilyen primitív lény az elfek tisztaságát? Az élet parancsolata érvényes-e így is? Megszülheti-e a rémséget, ami így fogant? Milyen szörnyszülött lenne? Nincs senki, aki válaszolhatna. Senki a világon. A kérdések pedig egyre ott dübörögnek benne.

A távolból finom avarillatot hozott a keleti szél a Shudan erdőből. Majdnem olyan fűszeres, mint az Eldíré. Otthon. Ugyanaz a szó két ennyire különböző helyre. Eldír zöld, magasztos pompáját jelentette évszázadokon át. Most pedig pár kőgolyót és egy nyirkos lyukat. De nem mehet haza. Se most, se később. Mióta bizonyos, hogy a mag megfogant, csak az álmaiban járhatja újra a régi ezeréves ösvényeket. Hosszú hónapok harca van mögötte. Kemény csatákat vívott magával, míg eldöntötte, hogy megszüli Ogur gyerekét. Napokon át ült a sziklaszirten és nézett a szakadékba. A szörnyszülöttől való félelem és az élet tisztelete viaskodott benne. Míg végül az utóbbi győzött. Nem dönthet ő. Ha így kellett történnie, akkor ítéljen az élet. Ő megszüli, és ha életre van kárhoztatva, akkor élje végig. A szülésre felkészült. Talán ha egy hónapja van még, amíg biztonságosan tud mozogni az ösvényeken. Füstölt húst talán tud eleget felhalmozni, a barlang végi patak pedig ellátja vízzel. De ki segít, ha bajban lesz? Ez már a sorsra tartozik.

Ma éjjel megszületik. Egyre erősebbek a fájdalmak. Sosem gondolta, hogy ennyire fájdalmas. Lehet, hogy csak nála ilyen rossz? Milyen gyermekre néz majd reggel? Szünet. Hangosan zihál. Érzi, hogy nedvesség szivárog a combjára. Már nem tarthat sokáig. Érzi, hogy gyenge. Az utolsó két hét sokat kivett belőle. A hússal is takarékoskodni kellett és a hasa is jobban megnőtt, mint gondolta. A mozgás is furcsa belül. Mintha küzdene benne a sarj. Vagy már a méhben előtört belőle az ork vér és csak a fájdalmát akarja? Vajon a gonoszság és tisztaság milyen keverékét hordja magában? Újabb fájás jön.

Kiáltás. A keleti oldal felől. Gyorsan ugrál át a köveken. Könnyű lába nyomán kavics se pereg. Lehet, hogy mégis sikerült? Mindenki abbahagyta a kutatást három hónap után. Nyomot se talált már két hónapja. Most lehet, hogy mégis melléáll a sors és megtalálja a húgát. Évszázadok alatt mélyült el köztük a kapocs. Tudta, hogy életben van. Napok óta érezte, hogy közel van. És most a hang is olyan közelről jött. A barlangban kell lennie. Villámgyorsan kapaszkodott fel a köveken a bejáratig. Elszorult a torka, mikor benézett. Rémálma, ami éjeken át gyötörte valóság volt. Testvére mellett két torz újszülött feküdt a fekhelyen. Közelebb lépett, míg a tűz fénye ráesett. Húga csak most fogta fel jelenlétét. Csendben sírva fakadt. Közelebb lépett az ágyhoz. A két torzszülött csendesen pihegett. Fejük aránytalanul nagy és kerek volt, de fülük kicsit sem volt hegyes. Egész testük zömök és erőteljes volt. Könnyedségnek, lágyságnak nem volt semmi nyoma. Bőrük rózsaszínben lüktetett. Látta, hogy testvére nagyon gyenge. Kérdőn húgára nézett. Shielen gyengén megrázta fejét. Suttogva megszólalt.

- Reméltem, hogy jönni fogsz, de féltem is tőle. Most már te sem térhetsz többé haza, bátyám. Fel kell neveld őket, mert nekem már nem maradt erőm hozzá. Kérlek ne gyűlöld őket. Ők nem tehetnek semmiről. Nekem soká tartott megérteni ezt, remélem, neked könnyebb lesz. Nehéz sorsot szánt nekik az élet, próbáld megkönnyíteni nekik. Nevezd a fiút Ádámnak, a lányt pedig Évának.