Néhány napja jártatom már a fejem Vörösmarty kérdésén. Mi dolgom e világon? Mi az amit én szeretnék. Mi az amit meg kell csinálni. Ha nem lennék lusta, akkor kiszámolhatnám, hogy hány évem, napom, órám volt arra, hogy ezt kitaláljam. Biztos vagyok benne, hogy már meg is válaszoltam magamnak. Ha nem is egy egész és konkrét válaszban, akkor sok apró részigazságban és milliónyi "ezt én majd így"-ben. Nem mondom, hogy nem volt igazam. Akkor, annak az énnek biztos, hogy kielégítő és hihető válaszok voltak. Ma már azonban nem vonz egy sem, amire vissza tudok emlékezni. Úgy tűnik, hogy álmaim nem patinásak lettek. Épp ellenkezőleg. Lepattogzott az aranyfüst és most pucéran inkább nevetségesek, mint vonzóak. /Ja, természetes, hogy kibontottam egy üveget. /

Hiába no. Sok sok évnyi racionális gondolkodást nem tudok semmibe venni. Szóval. Mi mindent is látok magam előtt, aminek érdekelnie illene ilyen korban. Adva vagyon ugyebár a karrier. Mint mindennek alfája. Ahányszor eszembe jut, mindig ott virít rajta a tromf. "Mt jelent az ambíció? Az ambíció az amikor önző vagy. /10 éves/" Hát erről talán ennyit. Messziről leszarom az édesre mázazott moslékot, hogy akkor vagy faszacsávó, ha látod magad előtt a célt és haladsz felé rendületlenül. És a jövőkép és a karrier és a még több pénz és a hosszabb fasz!

Valamelyest következménye az előzőknek - de legalább ennyire előfutára a következőnek - hogy amennyire lehet függetlenítem magam a pénztől. Kurvára nem érdekel, hogy mennyi van. Annyi legyen, ami kitart a következő adagig. Ami a jövő hónapig. És így tovább. Nem érdekel a birtoklás. A még több, jobb, nagyobb, gyorsabb. Nem mondom, hogy egyáltalán nem, de nem vonz. Nem cél. Még a Pontiac Firebird sem, sem egy Harley. Még ha néha azt is mondom, hogy az. Mert a világ elvárja, hogy akarj egyet.

Szerettem volna beutazni a világot. Régen. Látni mindent. Japánt, Amerikát, Afrikát, az északi fényt, a tengert. Arra gondoltam, hogy vannak olyan helyek, amik megérintenek embereket azzal, hogy tiszták és érthetőek. Minél több embert ismerek, akik megfordultak arra, annál jobban látom, hogy nem lehet megismerni semmit pár nap alatt és mindenki érintetlen maradt. Ha viszont egy élet kell ahhoz, hogy megtanulj valahol élni, akkor hogy leszel olyan teljes, mint a világ?

Többször jutottam arra a megállapításra, hogy lehet, hogy egyszer régen, nagyon régen, kerek erdő közepében rossz ösvényt választottam és minden eddig egy tévedés volt, így valami más vonalon kéne lennem. Innen is csak mások tántorítanak. Az ezoterkikák, távgyógyítók, fingsui mesterek.

A lendület, mint a bor, lassan elfogy. A lényeg azt hiszem egyszerű. Keresem a helyem ott, ahol nincs. Senkinek. Keresek olyan válaszokat, amik nem léteznek. Mert a probléma sincs. Csak én teremtem meg.

Hiszen te is tudod, hogy az emberen kívül minden állat tudja, hogy az életben a legfontosabb élvezni azt.

Ne várjuk, hogy  kijön majd egy felhasználóbarátabb verzió