Talán kezdhettem volna egyszerűbben és kezdhettem volna talányosan is. Hogy miért nem tettem, arra csak az a mentségem, hogy az első mozgatóm volt ennek a megjegyzésnek a közzététele. Ha nem is a világnak magának kiáltom ki, de néhány embernek mindenképp és már ez is viszonzása annak amit kaptunk, mi a világ.

Történt egyszer, nem is régen és nem is kerek erdő közepében, hogy mindannyiunk Atyuskája kevesselte azt az egy Napot amit világnak adott. Miután kicsit megfeddte magát ezért az apró hibáért nekilátott, hogy orvosolja. Megvizsgálta a Földet előlről és hátulról keresvén, hogy hova is tegye az új Napot. Miközben forgott előtte a Föld túl sokat látott és kezdte úgy érezni, hogy hiba lenne megajándékozni a világot ekkora ajándékkal. Ám, hogy semmiképp ne szenvedjen csorbát a tévedhetetlensége kiokoskodott egy megoldást.

Körültekintett és keresett egy embert, hogy felruházza midazzal, amit a világnak akart adni. Lelkébe zárta mindazt a melegséget, amit a Naptól kaptunk volna. Arcba formázta a Nap minden kedvességét és mosolyát. Meglágyította a sugarakat és fénylő hajkoronát formázott belőle. Mikor művével elkészült újfent jókedve volt, önmagát is kigyógyította kicsit abból a szomorúságból, ami a keresés közben megtámadta. Már csak egy lépés volt hátra. Nevet találni az új csodának, amit teremtett. Nem sokáig kellett törnie a fejét kaján mosollyal adta tudtára a világnak, hogy kitől kapták a csodát. Krisztushoz tartozónak nevezte el és féltő gonddal letette Európa szívébe, éppencsak a Duna mellé.

Többszörösen is szerencsés vagyok. Elősször azért, mert találkozhattam vele és barátomnak nevezhetem. Másodszor azért, mert nem fordultam el, és hagytam, hogy beragyogja a napjaim. Harmadszor azért mert röpke tíz év alatt megfejthettem a titkot és elmondhatom mindenkinek, ha máshogy nem hát a magam módján, kicsit bután, kicsit sután.

Hajnali szélben
meghajló nád az élet
és csak érted ring