Barátaim és egyéb balgaságok

Hol vagytok? Férfi hangulatomban, hol vagytok régi barátok. Inni kéne sokat és megvitatni annyi mindent. Rohadt mód elbánt velünk az élet. Felnőttünk és minden nagy lett. Fontos és komoly. Hol van itt hely a lírának és versnek? A bóhozatnak és őrületnek. Segítsetek. Űvöltsétek velem. Nagyon fáj. Hol vannak a delíriumos hajnalok? A boldogságban úszó reggelek? Hova lettek a tétlen napok? A közösen átlustult órák? Hova lett a hitünk abban, hogy mi mások leszünk? Hova lett a céltalan lét? Holt ifjúság. Vert had. Vakmerő remény.

A holnapok kellenek ahhoz, hogy el tudjuk hinni, hogy minden megváltozhat. Pedig az életünk mindig ugyanolyan marad. Ugyanazokat a problémákat kell megoldani. Ma sincs másképp, mint az óvodában. Csak a tétek nőttek meg. Régen a kérdés ennyi volt: Maci vagy bohóc. Ma is ilyen egy választás: Maradjak vagy menjek? Új embert szelidítsek meg vagy harcoljak a régiért? Vegyek házat vagy béreljek egyet tovább.

A tisztán racionális - ezáltal nem létezhető - elme szélsebesen oldja meg ezeket a kérdéseket. Minél materiálisabb, anyagiasabb, megkockáztatom egyszerűbb egy entitás, annál könnyebben. Az összetettség magában hordozza a dolgok bonyolítását. Olyan fogalmak, mint a morál, az erkölcs, a tisztesség ez érzőbb lények sajátja.

Ugyanezek a tulajdonságok magukban hordozzák azonban a jutalmát is. A szépség és a tisztaság felfedezéséhez elengedhetetlen a naív, de összetett lét. Minél több helyen bukkanunk rá a szépségre, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy az életünk nem lesz egyszerű. Kalandra fel barátim. Tegyük olyan bonyolultá az életünket, amilyen bonyolulttá tudjuk, ha közben érezzük, hogy minden amihez hozzányúlunk tiszta fehérré színesül.

Bocsánat, hogy élek. Többé nem fordul elő(?).

Tudom, hogy régi, de most valahogy elgondolkodtam rajt'.
Érdemes.

Miért félünk a nagy szavaktól? Mert már elcsépelték őket? Mert már nincsenek ünnepeink? Szeretem a pátoszos, nagy szavakat. Ritkán használom őket. Nekem még ünnep. Neked is. Felemelem magamhoz ezeket a pillanatokat. Elteszem őket, mint a nyarat a potpurri. Ha így írják. Az Ódát is szeretem. Nem hiszem, hogy József Attila elcsépelte volna: Szeretlek. Pátoszos? Igen. Ünnepi szép? Igen. /tervezem folytatni, de nem tudom lesz-e valaha ilyen hangulatom/

Néha tényleg jó elmerengeni. Elolvasni emberek szavait, akik már nem élnek és nem is éltek akkor, mikor te megszülettél. Mégis volt egy olyan pillanatuk és hozzá egy olyan gondolatuk, amik egyeznek azzal, amit most te gondolsz. Illetve nem is ezt gondolnád, ha nem tudnád azt, amit ők már régen modtak. Az örök irígyek tiszte és szerepe azt mondani, hogy mások tollával ékeskedsz ilyenkor. Az örök sznobok tetszelegnek abban, hogy mindenre van idézetük. Az örök ember feladata, hogy megtalálja azt a szépet, amit fel akar emelni. Ne felejtsd el, hogy bármi történik is épp veled, van a lábad előtt egy kavics, amit eltehetsz emlékbe. Akkor is, ha csak arra szeretnél emlékezni, hogy aludtál valahol egy jót. Sose félj ebben a deviáns korban sem büszkének lenni az érzéseidre. Hadd csöpögjön. A szentimentalitás határát súrolva is állítom és hiszem, hogy egy emberi érintés mindig nagyobb ajándék, mint bármi más a világon. Különösen akkor, ha váratlan és az érdek gondolata is távol áll tőle. Most igazán szeretném, ha lenne egy gyerekem. Azt hiszem most, ebben a percben láthatnám magam a szemében. Dísztelen, jelmeztelen... Meztelen. Csupaszon. Csak magam. Talán már nem riadnék meg attól, amit látok. Felnőttem. Már csak úgy lehetek gyerek, ha hagyom, hogy ő legyen az helyettem. Amíg csak lehet. Aztán majd borozhatunk egyet keserédesen. Majd, ha már ő is felnőtt.

Nem sajnálok semmit ami ki- vagy elmaradt. Örülök, hogy így történt. Te sem olvashatnál, ha nem így lett volna.

Korjelenség. Sokarcú. Mint annyian, akik használják. Néha érdemes kicsit elidőzni az ismerősök képei között. Mint a világon annyi minden, a fényképek is csoportokba sorolhatók és általuk az ismert vagy ismeretlen személy is megítélhető. Milyenek azok, akik csak egy szemet tesznek fel vagy azt, hogy hol jártak a világban. Vagy a nagymamát. Vagy a dilijük tárgyát. Vagy egy-egy buliképet. Többeknél bosszankodhatunk is, hogy nem is magáról tesz fel képet, hanem a rokonairól. Egy azonban biztos. Hogy mindenki azt szereti megmutatni, hogy boldog. Aki nem tudja, az valahol elrontja. Az emberek nem tudják megmutatni, hogy boldogok. Magától látszik. Elrejteni sem lehet. A baj ott kezdődik, amikor a képeken semmit sem látsz, ami azt üzeni, hogy aki feltette boldog. Lehet, hogy érdemes lenne felhívni...

/Nem szokásom ilyet írni. Vagy inkább nem szokásom megmutatni./

Megint ismerős érzés. Valami tompa üresség, ami csak ilyenkor élmények torán veszi elő az embert. Valami sajgó, de kellemes emlékezés, hogy hol és mit hagytunk ki? Mit lehetett volna még? S hogy mi volt a legjobb? Legközelebb mit kellene még? De bárhogy nézi is az ember valahol belül tudja, hogy így volt a legjobb. Még akkor is így érzi, ha nem is tudatosul benne – hiszen nem is tudatosulhat – mindaz, amit magába szívott. Azok az apró hangok, színek, fények, amik önmagukkal adtak ízt mindennek. Valahogy olyan ez, mint az aszú. Meg kell érnie, be kell sűrűsödnie ahhoz, hogy az élmény tisztán, teljességében a részünkké váljon, de megmaradjon édes fűszernek. Olyanná válik, amit ha felidézünk lelki fülünkben egy édes-szomorú rock ballada szól, amin sírni is lehet, mi mégis mosolygunk.

Hajnalsugarak

Ölén ringtam hosszan.

Összefakultunk.

Kétezer nap alatt elmúlt. Észre se vettem. Minden nap ugyanolyannak tűnt. Vagy épp csak kicsit másnak, mint az előző.

Úgy érzem magam, mintha suited bubi párral ülnék a pókerasztalnál és várnám a lapokat. Velem szemben ott ülnek öten, mindannyian arra kis pénzre vágyva, amit összekuporgattam. Mindenki máskor ült le velem szembe. Mindenki más vakkal játszik. Mindenki más. Csak egy dolog közös, ellenem vannak. Ellenem vannak az első leosztás óta. Egymással nem versenyeznek. Ha az egyik emelt a többi mindig eldobja. És mosolyognak. Diszkréten, visszafogottan, de egyfolytában. Tehetik. Hegyekben állnak náluk a zsetonok. Az egyetlen esélyem, ha úgy nyerek, hogy csak egy bubit kelljen mutatnom. És ne nézzék meg a másik lapom. Meg az osztó se vegye észre. Meg a kaszinó. Rohadt élet! Túl nagy ez a ház. Valakinek észre kell vennie.

 

Felmerül – joggal – honnan két egyforma bubi? A válasz olyan egyszerű, amilyen kézenfekvő. Csaltam. Egyszer volt csak jó lap a kezemben, azóta blöffel és egy másik csomag kártyával a zsebembe győzöm az iramot. Felállhatnék az asztaltól és elmehetnék a kasszához, de tudom, hogy nem fizetnek. Egymás után rovom a köröket, emelem, dobom a lapokat, amíg be nem fuccsolok. És el fog jönni az idő, mikor már senki nem hitelez. Elfogy a becsület.

 

Hogy miért rossz ez az írás? Nos, azon kívül, hogy öncélú és a kutyát nem érdekli, felszínes és stílustalan valamint álszent és álnyavalygó. Igazából olyan, mint a cukrozott takony –1-szerese. Az ecetes só. Vagy a káposztaleves. Csak ezért nyeljük le, hogy öklendezhessünk tőle. Manapság divat. Semmi se jó. Fekete. Mindenki itt van, de senki nincs. Önkifejezés. Gemkapoccsal. Gratulálok. Olvasunk mindent össze-vissza. Hiányunk megfordult. Eddig szavakat kerestünk az érzéseinkhez és gondolatainkhoz. Lassan nem ártana kicsit visszamenni és érzéseket és gondolatokat keresnünk. Hagyjuk, hogy tombolhasson a tömeg. Vizuál terrorizmus áldozatai lettünk. Ma már csak az lehet hír, ha nagyobb a melled, mint egy század matematikus IQ-ja. Ma már kétféle világ van a trendi és undi. Meg uncsi. Ma vagy ismizel, pasizol, telcsizel vagy le vagy szarva. Ma már nem lehet valami csak az aminek szánták. 2 in 1, 3 in 1, 4 in 1, és ez megy a szexben is. Visszakerültünk az ókorba. Ha nem vagy buzi nem lehetsz se államférfi, se pap, de még csak egy szaros tv-bemondó sem. Pedig nincs is annál szebb. Álomsztárok. Itt is. Nálunk. Aki itt sztár akar lenni, annak engedélyezni kéne az eutanáziát. Aztán végre is hajtani rajta. Alapjába véve nem lenne rossz néhány dolgot egy-egy egyszerűbb kérdéshez kötni. Mondjuk az élelmiszervásárlást. A kasszánál a pénztárgép egy kérdést ütne a szalagra: Mikor volt a ’48-as szabadságharc? Ha nem megy a válasz, nincs csoki! A lábad viszont megtarthatod. Azt hiszem sokan éheznének.

 

Miért köpködök most? Nem tudom. Csak érzem, hogy valahol valami nagyon elromlott. Már nem tudom, hogy szeretnék-e ebbe a világba gyereket. A hétvégén eltűnődtem. Palacsintát sütöttem és lelki lelkemmel hallottam egy csengő két éves férfihangot: “Az én apukám úgy süti a palacsintát, hogy feldobálja a levegőbe.” Rohanni akartam hogy nekilássak és mielőbb hallhassam ezt a mondatot. De most már nem vagyok ilyen magabiztos. Meg lehet védeni ettől a világtól egy gyereket? Tudok rá úgy vigyázni, hogy tizenöt évesen ne egy spanglival a szájában, karikával a fülében, seggig letolt gatyával és 25-ös IQ-val jöjjön haza?

 

Most már igaz, hogy évek óta gyűjtögetem gyerekkorom élményeit, amit tovább szeretnék adni a fiamnak. Meséket, könyveket, történeteket, játékokat, élményeket. De nem tudom, hogy meg tudom-e tanítani arra, hogy egy állatnak jobban fáj, ha bántjuk, mint egy embernek, mert egy állat sosem szolgálhat rá. El tudom-e mondani, hogy a gonoszság csak az emberekben van ott, de minden emberben ott van. El merem-e mondani neki, hogy bennem is? El tudom-e hitetni vele, hogy a szépség keresése mindennél fontosabb. Hogy jól csak a szívével lát az ember, ami igazán fontos az a szemnek láthatatlan. Hogy Óz a legnagyobb varázsló. Hogy megkeserül még minden aljasságot a símabőrű. Hogy meg kell menteni Árkádiát. Hogy ne kérdezze, miért világít a kő, csak hagyja világítani. Hogy az értéket nem forintban mérik? És egyáltalán remélhetem-e, hogy megérti? Feltételezhetem-e, hogy jobb lesz, mint én? És ha nem olyan lesz, mint képzelem. Ha mást szeret majd mint én, ha nem gondolkodik, ha csak egy lesz az egyentömegből, akkor tudom-e majd szeretni, úgy ahogy magamntól elvárom. Vagy érezni fogom legbelül, hogy valahol álszent vagyok, mert mosolygok, pedig átvertek, mint szart a palánkon, hiszen én nem ezt akartam. Vagy már addigra mindegy lesz? ’84-es világban fogunk ülni és már amúgy is mindegy lesz? Lesz még világ egyáltalán? Lesz még hely, amit nem mérgezünk meg egy szellemet kergetve?

 

Most letört vagyok. Most nem hiszek. De tudom, hogy egy óra múlva már máshogy fogom gondolni. Aztán újból máshogy. Csak azt nem tudom, hogy mikor van igazam. Mégis azt hiszem, hogy mikor tényleg fontos lesz, hogy tudjam, akkor meglesz a válasz. Vagy kénytelen leszek bemutatni a bubi páromat. Akkor pedig

Hosszú idő után nyúltunk ismét a táblához. Rozsdásan indultunk el előre. Mindketten hiányolva a rutint, ami még nem is olyan rég mindenkettőnket felvértezett a csata előtt. Olyan volt, mint először játszani. Tele feszült izgalommal. Bizonygatva a másiknak, hogy bár tétovázunk, ez csak azért van, hogy felmérjük a másik hadműveletét. Ugyaníly módon biztosítva a másikat, hogy nekünk semmi tervünk.

A héten ismételten fülembe akadt a zene. Meg egy színész honlapja. Meg egy csomó minden. Belegondoltam, hogy mi az amiért én szeretek élni. Vagy hogy egyáltalán miért lehet szeretni élni. Természetesen a stílus lopott. Azért íme a lista, lehet válogatni.

Talán kezdhettem volna egyszerűbben és kezdhettem volna talányosan is. Hogy miért nem tettem, arra csak az a mentségem, hogy az első mozgatóm volt ennek a megjegyzésnek a közzététele. Ha nem is a világnak magának kiáltom ki, de néhány embernek mindenképp és már ez is viszonzása annak amit kaptunk, mi a világ.

Történt egyszer, nem is régen és nem is kerek erdő közepében, hogy mindannyiunk Atyuskája kevesselte azt az egy Napot amit világnak adott. Miután kicsit megfeddte magát ezért az apró hibáért nekilátott, hogy orvosolja. Megvizsgálta a Földet előlről és hátulról keresvén, hogy hova is tegye az új Napot. Miközben forgott előtte a Föld túl sokat látott és kezdte úgy érezni, hogy hiba lenne megajándékozni a világot ekkora ajándékkal. Ám, hogy semmiképp ne szenvedjen csorbát a tévedhetetlensége kiokoskodott egy megoldást.

Körültekintett és keresett egy embert, hogy felruházza midazzal, amit a világnak akart adni. Lelkébe zárta mindazt a melegséget, amit a Naptól kaptunk volna. Arcba formázta a Nap minden kedvességét és mosolyát. Meglágyította a sugarakat és fénylő hajkoronát formázott belőle. Mikor művével elkészült újfent jókedve volt, önmagát is kigyógyította kicsit abból a szomorúságból, ami a keresés közben megtámadta. Már csak egy lépés volt hátra. Nevet találni az új csodának, amit teremtett. Nem sokáig kellett törnie a fejét kaján mosollyal adta tudtára a világnak, hogy kitől kapták a csodát. Krisztushoz tartozónak nevezte el és féltő gonddal letette Európa szívébe, éppencsak a Duna mellé.

Többszörösen is szerencsés vagyok. Elősször azért, mert találkozhattam vele és barátomnak nevezhetem. Másodszor azért, mert nem fordultam el, és hagytam, hogy beragyogja a napjaim. Harmadszor azért mert röpke tíz év alatt megfejthettem a titkot és elmondhatom mindenkinek, ha máshogy nem hát a magam módján, kicsit bután, kicsit sután.

Hajnali szélben
meghajló nád az élet
és csak érted ring