Megint ismerős érzés. Valami tompa üresség, ami csak ilyenkor élmények torán veszi elő az embert. Valami sajgó, de kellemes emlékezés, hogy hol és mit hagytunk ki? Mit lehetett volna még? S hogy mi volt a legjobb? Legközelebb mit kellene még? De bárhogy nézi is az ember valahol belül tudja, hogy így volt a legjobb. Még akkor is így érzi, ha nem is tudatosul benne – hiszen nem is tudatosulhat – mindaz, amit magába szívott. Azok az apró hangok, színek, fények, amik önmagukkal adtak ízt mindennek. Valahogy olyan ez, mint az aszú. Meg kell érnie, be kell sűrűsödnie ahhoz, hogy az élmény tisztán, teljességében a részünkké váljon, de megmaradjon édes fűszernek. Olyanná válik, amit ha felidézünk lelki fülünkben egy édes-szomorú rock ballada szól, amin sírni is lehet, mi mégis mosolygunk.
Hajnalsugarak
Ölén ringtam hosszan.
Összefakultunk.
