Tudom, hogy velem van a gond. Szögezem le immár századszor. Azzal is tisztában vagyok, ez a legkirálykingsájzmegaatomtríinvánabb kor evör, amiben élek. És a ti vagytok a legtutkóbbkirálypartifészsrácokéscsajok a világon akikkel együtt tapodom ezt a planétát.

Már csak azt nem tudom, hogy akkor mitől hányok véreset...

Illetve tudom azt is. A hiánytól. Mindentől ami most már hiányzik, pedig nagyapám még tudta. Márpedig hiányérzetre ad okot sokminden.

Itt van például a józan paraszti ész. Nincs már sehol. Paraszt. Jó poén. Hát mit tud egy paraszt? Még a telót se tudja kezelni. Gyíkarc. Nincs neki Prada napszemcsije. /az csinál egyáltalán szemügét?/ Azt se tudja, hogy mi az mp3! Csak vakarja a földet! A hülye.

Ahelyett, hogy apjától pumpolná a lóvét, a netről rendelné a pizzát, flitteres pólót hordana és csak ásványvizet inna.

Nagyjából vele együtt tűnt el a megbecsülés. Na, meg a tisztelet. A tudásé ugyanúgy, mint bármi másé. Csak a pénznek van tekintélye és szava. Mondhatnánk, hogy régen is így volt. Igaz, de csak a felszínen. Ma viszont már nincs sehol mélység. Talán igaz, hogy ha lenne mélységünk megijednénk magunktól és belénkfulladnánk. Így viszont védve vagyunk, hiszen ha hasra fekszünk, az orrunk úgyis kilóg magunkból. Tekintsünk körül. Talán ha száz szépségversenyre jut egy másik, ami fontos is lehet.

Persze, természetes, hogy utálom a szépségversenyt. Bár Quasimodóval szemben talán még lenne egy halvány vigaszágas reményem. Lehet, hogy a csúfság az ami megvédheti az embert?

Nagyon hiányzik a becsület.

Kifejtettem már egyszer, hogy mit gondolok arról, hogy ha valamit ez a fantasztikus társadalom amiben élünk nyálasnak, bénának vagy valami hasonlónak tart. Nagyjából az volt a lényege, hogy nem érdekel. Ezért is idézek ide egy írást az Új ember című katolikus újságból.

Mi a becsület?

"Életem során többször is elhatároztam, hogy majd megkérdezem egyszer a nagyapát, mert ő mindent tudott, mindenre felelt. Aztán egy váratlan napon meghalt. Csak másnap értem haza, hogy búcsút vegyek tőle, a "legigazabb embertől, akit valaha ismertem".

Mindig enyhe borzadállyal léptem az úgynevezett tiszta szobába. Ősidők óta ott terítették ki a halottakat. Birsalmaillatú szoba. A nagymama rojtos kendőivel. Ahol lakodalmakat tartottak és halottakat sirattak el.

Apám egyedül ült a gyertyafényben a nagyapa ravatalánál a tiszta szobában. Mellé ültem szótlanul. Imádkoznom kellett volna, de nem tudtam. A Miatyánk szövege se jutott eszembe. A nagy Semmiben lebegtem testetlenül, könnyedén, akárha pára lennék. Honnan is jöttem haza a végső búcsúra? Valahol Oslo körül jártam, fjordokban gyönyörködve, most meg itt ülök egy poros bácskai falusi ház tiszta szobájában nagyapa ravatala mellett. Két gyertya ég a fejénél. És az asztalon a Bibliája. Amit utolsó pillanatig forgatott, olvasgatott.

Vajon mit olvashatott? János jelenéseit? Mózes könyvét, Choreb hegyéről valamit vagy József eladásáról? Lukács evangéliumát? Mindegy, ilyenkor már teljesen mindegy. Égtek a gyertyák, azt hiszem apám sírt. Ritkán láttam sírni az életben, erős ember volt, de ez megrendítette. Némán mozgott a válla. Eltakarta az arcát, mintha szégyellné. Megrázó élmény volt számomra. Apám sírt. Akit a legerősebb embernek ismertem az életben. Sírt.

"Búcsúzz el tőle, téged nagyon szeretett" - mondta később.

"Valamit mindig szerettem volna megkérdezni tőle" - mondtam akkor könnyes szemmel. "Elkéstem".

"Az ember sohasem késik el semmiről!" - szólt bölcsen. S megkérdezte: "Mi volt az? Mit akartál tudni?"

"Hogy mondaná el nékem, mi is a becsület" - szóltam csendesen a koporsója mellett. "Most már honnan tudom meg? Ki mondja meg nékem?"

Apám ekkor a nagy csendben rám nézett, és azt mondta elcsukló könnyes hangon: "Én... Mert ő nekem mindent megmondott az életben. Ezt is..."

Ekkor felállt, megfogta a kezem és odavezetett a koporsó mellé. "Azt akarod tudni, mi a becsület? Egyszer gyermekkoromban én is megkérdeztem tőle, kint a határban, a nagy akácfa alatt. Azt mondta, hogy ezt csak önmagától kérdezheti meg az ember. Aki szembe tud nézni önmagával."

"Istenem - kapaszkodom most a múltba. - Én eddig elfelejtettem ezt megkérdezni!...""

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki tud majd szembenézni önmagával. Vajon azok akikben meg sem fogan a kérdés vagy mondjuk én, aki most nem tudom megmondani, hogy meg tudnám-e tenni.

Mert bennem megvan még ami a világból hiányzik. A kétkedés. Mára mindenki tudja, hogy mindent ő tud a legjobban és természetesen mindenki betéve tudja a jogait. De mi a franc lehet az a kötelesség?