Néha tényleg jó elmerengeni. Elolvasni emberek szavait, akik már nem élnek és nem is éltek akkor, mikor te megszülettél. Mégis volt egy olyan pillanatuk és hozzá egy olyan gondolatuk, amik egyeznek azzal, amit most te gondolsz. Illetve nem is ezt gondolnád, ha nem tudnád azt, amit ők már régen modtak. Az örök irígyek tiszte és szerepe azt mondani, hogy mások tollával ékeskedsz ilyenkor. Az örök sznobok tetszelegnek abban, hogy mindenre van idézetük. Az örök ember feladata, hogy megtalálja azt a szépet, amit fel akar emelni. Ne felejtsd el, hogy bármi történik is épp veled, van a lábad előtt egy kavics, amit eltehetsz emlékbe. Akkor is, ha csak arra szeretnél emlékezni, hogy aludtál valahol egy jót. Sose félj ebben a deviáns korban sem büszkének lenni az érzéseidre. Hadd csöpögjön. A szentimentalitás határát súrolva is állítom és hiszem, hogy egy emberi érintés mindig nagyobb ajándék, mint bármi más a világon. Különösen akkor, ha váratlan és az érdek gondolata is távol áll tőle. Most igazán szeretném, ha lenne egy gyerekem. Azt hiszem most, ebben a percben láthatnám magam a szemében. Dísztelen, jelmeztelen... Meztelen. Csupaszon. Csak magam. Talán már nem riadnék meg attól, amit látok. Felnőttem. Már csak úgy lehetek gyerek, ha hagyom, hogy ő legyen az helyettem. Amíg csak lehet. Aztán majd borozhatunk egyet keserédesen. Majd, ha már ő is felnőtt.

Nem sajnálok semmit ami ki- vagy elmaradt. Örülök, hogy így történt. Te sem olvashatnál, ha nem így lett volna.