Azt hiszem, hogy rájöttem. Kata, neked is tudnod kell. Meg Andinak is. Mindnekinek!

Tegnap olvastam egy régi ismerős blogját. „Karácsony reloaded”. És éreztem minden mozzanatát a szavaknak. Ismerős érzésekről szól. Arról, hogy a gyermeki ártatlan örömök mind megkoptak. A karácsonyfa a színes-szagos ámulat helyett már csak egy műanyagcsonk. Az ajándék titokból hi-tech kütyüvé fakult. És az égre is csak sivárvány feszül fel. Mostanában sokat kap el a spleen. Ha ez rá a jó szó… Lehet, hogy csak annyiról van szó, hogy végleg felnövök és kiveszik belőlem a mese. És én is megyek a műfenyő, műhó alá, aztán ha már ott se lesz jó, irány a műtő. Ezt a hangulatot általában borba és nagy világgyalázó írásokba fojtom. De most nem ment. Se a bor, se az írás. Mikor épp sajgattam a lelkem, akkor ért az ímél a nagyvilágból. És pont a digitális pollúció közepéből. Értékelést írtak rólam iwiwen.

    „...mégis a legkedvesebb varázslóm vagy, akivel valaha is találkoztam!!! A régi közös szép emlékek képei jelentek meg most előttem... mosolygom...!!! Köszönöm őket!”

    És akkor mint már annyiszor rájöttem. Megtaláltam a választ. Talán ezredszer, és tudom, hogy újra el fogom felejteni, de remélem, hogy mindig jön valami ami rádöbbent, hogy ott van. Hogy létezik. A legegyszerűbb csoda a világon. Hogy minden esetlenségem, halandóságom, hibám, bűnöm és bajom ellenére szeretnek. Emberek régről és mostról. És nem csak engem. Téged is. Nézz körül és lásd meg. Rád mosolyognak. A zöldséges, az újságos fiú, a szomszéd gyerek, akinek leszedted a fáról a sárkányát, az idős néni a buszon, a kollégád, a felszolgáló a kávézóban. Vagy - most - én.

    Emlékezz Te is. Amikor egy küszöböt koptattunk, amikor éjszakákat beszélgettük át egy belvárosi lakásban, mikor a szobatársam szerelmes lett beléd és mi összesúgtunk a hátad mögött, amikor együtt boroztunk egy kiskocsmában, amikor moziba mentünk, amikor együtt vártuk, hogy elmúljon.

    Ha elfelejtenéd nem baj. Csak a számomra emlékezz.