Még kába voltam a kelő nap első sugaraitól. Várt rám egy zsúfolt nap a munkahelyemen. Még a busz is korábban jött, mint szokott, épphogy sikerült elérnem. Természetesen a kedvenc helyem már foglalt volt. Épp azon tűnődtem van-e olyan hely, ahol kellemesebb lenne, mint ablaknak vetett háttal állni végig a következő tíz percet, mikor megláttam. A busz hátsó részében ült egyedül egy kétszemélyes széken. Olvasott. A szeme gyors, apró ugrásokkal haladt sorról sorra. Gyönyörű volt. Talán nem is lehetett volna szebb, mint ott, akkor, egy fáradt reggelen, egy nehéz nap előtt, egy ájult alvásban töltött éjjel után.
Egy percre talán még lélegezni is elfelejtettem. Magas lehetett. Hosszú lábait kecses vonalú hasított bőr csizma választotta el a földtől. A barna télikabáttal együtt olyan volt, mint egy apró, félénk őz. Valami földöntúli báj sugárzott róla. Halász Juditra emlékeztetett. A kerek arca, a kedves mosolya miatt. Arra gondoltam, hogy ő is élhet-halhat a gyerekekért. Lehetne ő a gyermekeim anyja. Boldog nevetős gyerekévekkel, erős, határozott, magabiztos felnőtt férfikorral ajándékozhatná meg a fiam. Lehet, hogy tévedek. Inkább olyan lehet ő, mint Nemes Nagy Ágnes. Mesélő-költő. Ülnénk a foteljeinkben a kandalló előtt és hosszakat vitatkoznánk, évente váltogatva, hogy melyikünk szentimentálisabb. Máskor meg hallgatnánk nagyokat a verandán a hosszú nyári estéken. És ahogy ránéztem már láttam, hogy tévedek. Csak olyan lehet, mint Marie Curie. A gondolkodása csupa tűz. Eleven szellem. Követhetetlenül kusza gondolatmenetek, megsejtett végtelenek. Talán lehetnék én a Watsonja, aki csöndben, jegyzetelve botladozik nyomában. És ahogy lapozott, újra beláttam, hogy tévedek.
Nem lehet másmilyen, csak, mint Meg Ryan. Ilyen lágyan és kecsesen csak ő mozdulhat. Szinte láttam magam előtt, hogy hogyan bújunk el ketten a világ előtt. Hogy nem étterembe járunk, hanem a nappalit rendeztetjük át, és jönnek szakácsok, pincérek és zenekar, és mi hajnalig keringőzünk, míg fáradtan el nem álmodunk.

Pár perc alatt olyan kíváncsi lettem Rá, mint a gyermek a világra. Tudnom kell, hogy ki ő és milyen? Át kell élnem vele legalább egy életet, hogy rájöjjek, ki az a rejtélyes idegen, aki egy pillanat alatt belépett az életembe és nem hagy szabadulni? Milyen törékeny lehet. Milyen érzékeny és halk. Mint egy Chopin keringő. Törékeny és bájos. Puha, mint a szörme. Milyen okos és művelt. Vajon mit olvashat? Mi illő egy ilyen nőhöz? Melyik írógéniusz szülhetett olyan művet, amely méltó arra, hogy ezek a kezek
tartsák? Milyen gondolatok vívták ki azt az érdemet, hogy elérhetik elméjét? Melyik nyomda milyen betűje lehet annyira szép, hogy szemei illethetik? Mi lehet ennyire tökéletes? Megfejthetetlen.

Aztán - talán megérezhette, hogy nézem - feltekintett. Azonnal értelmet nyert minden. Világos lett és tiszta. Belenéztem az arcába és egy aprót biccentettem. Hát persze. Azért volt oly ismerős, mert évek óta ismerem. Őt. Jázmint. A térről...