Úgy érzem magam, mintha suited bubi párral ülnék a pókerasztalnál és várnám a lapokat. Velem szemben ott ülnek öten, mindannyian arra kis pénzre vágyva, amit összekuporgattam. Mindenki máskor ült le velem szembe. Mindenki más vakkal játszik. Mindenki más. Csak egy dolog közös, ellenem vannak. Ellenem vannak az első leosztás óta. Egymással nem versenyeznek. Ha az egyik emelt a többi mindig eldobja. És mosolyognak. Diszkréten, visszafogottan, de egyfolytában. Tehetik. Hegyekben állnak náluk a zsetonok. Az egyetlen esélyem, ha úgy nyerek, hogy csak egy bubit kelljen mutatnom. És ne nézzék meg a másik lapom. Meg az osztó se vegye észre. Meg a kaszinó. Rohadt élet! Túl nagy ez a ház. Valakinek észre kell vennie.
Felmerül – joggal – honnan két egyforma bubi? A válasz olyan egyszerű, amilyen kézenfekvő. Csaltam. Egyszer volt csak jó lap a kezemben, azóta blöffel és egy másik csomag kártyával a zsebembe győzöm az iramot. Felállhatnék az asztaltól és elmehetnék a kasszához, de tudom, hogy nem fizetnek. Egymás után rovom a köröket, emelem, dobom a lapokat, amíg be nem fuccsolok. És el fog jönni az idő, mikor már senki nem hitelez. Elfogy a becsület.
Hogy miért rossz ez az írás? Nos, azon kívül, hogy öncélú és a kutyát nem érdekli, felszínes és stílustalan valamint álszent és álnyavalygó. Igazából olyan, mint a cukrozott takony –1-szerese. Az ecetes só. Vagy a káposztaleves. Csak ezért nyeljük le, hogy öklendezhessünk tőle. Manapság divat. Semmi se jó. Fekete. Mindenki itt van, de senki nincs. Önkifejezés. Gemkapoccsal. Gratulálok. Olvasunk mindent össze-vissza. Hiányunk megfordult. Eddig szavakat kerestünk az érzéseinkhez és gondolatainkhoz. Lassan nem ártana kicsit visszamenni és érzéseket és gondolatokat keresnünk. Hagyjuk, hogy tombolhasson a tömeg. Vizuál terrorizmus áldozatai lettünk. Ma már csak az lehet hír, ha nagyobb a melled, mint egy század matematikus IQ-ja. Ma már kétféle világ van a trendi és undi. Meg uncsi. Ma vagy ismizel, pasizol, telcsizel vagy le vagy szarva. Ma már nem lehet valami csak az aminek szánták. 2 in 1, 3 in 1, 4 in 1, és ez megy a szexben is. Visszakerültünk az ókorba. Ha nem vagy buzi nem lehetsz se államférfi, se pap, de még csak egy szaros tv-bemondó sem. Pedig nincs is annál szebb. Álomsztárok. Itt is. Nálunk. Aki itt sztár akar lenni, annak engedélyezni kéne az eutanáziát. Aztán végre is hajtani rajta. Alapjába véve nem lenne rossz néhány dolgot egy-egy egyszerűbb kérdéshez kötni. Mondjuk az élelmiszervásárlást. A kasszánál a pénztárgép egy kérdést ütne a szalagra: Mikor volt a ’48-as szabadságharc? Ha nem megy a válasz, nincs csoki! A lábad viszont megtarthatod. Azt hiszem sokan éheznének.
Miért köpködök most? Nem tudom. Csak érzem, hogy valahol valami nagyon elromlott. Már nem tudom, hogy szeretnék-e ebbe a világba gyereket. A hétvégén eltűnődtem. Palacsintát sütöttem és lelki lelkemmel hallottam egy csengő két éves férfihangot: “Az én apukám úgy süti a palacsintát, hogy feldobálja a levegőbe.” Rohanni akartam hogy nekilássak és mielőbb hallhassam ezt a mondatot. De most már nem vagyok ilyen magabiztos. Meg lehet védeni ettől a világtól egy gyereket? Tudok rá úgy vigyázni, hogy tizenöt évesen ne egy spanglival a szájában, karikával a fülében, seggig letolt gatyával és 25-ös IQ-val jöjjön haza?
Most már igaz, hogy évek óta gyűjtögetem gyerekkorom élményeit, amit tovább szeretnék adni a fiamnak. Meséket, könyveket, történeteket, játékokat, élményeket. De nem tudom, hogy meg tudom-e tanítani arra, hogy egy állatnak jobban fáj, ha bántjuk, mint egy embernek, mert egy állat sosem szolgálhat rá. El tudom-e mondani, hogy a gonoszság csak az emberekben van ott, de minden emberben ott van. El merem-e mondani neki, hogy bennem is? El tudom-e hitetni vele, hogy a szépség keresése mindennél fontosabb. Hogy jól csak a szívével lát az ember, ami igazán fontos az a szemnek láthatatlan. Hogy Óz a legnagyobb varázsló. Hogy megkeserül még minden aljasságot a símabőrű. Hogy meg kell menteni Árkádiát. Hogy ne kérdezze, miért világít a kő, csak hagyja világítani. Hogy az értéket nem forintban mérik? És egyáltalán remélhetem-e, hogy megérti? Feltételezhetem-e, hogy jobb lesz, mint én? És ha nem olyan lesz, mint képzelem. Ha mást szeret majd mint én, ha nem gondolkodik, ha csak egy lesz az egyentömegből, akkor tudom-e majd szeretni, úgy ahogy magamntól elvárom. Vagy érezni fogom legbelül, hogy valahol álszent vagyok, mert mosolygok, pedig átvertek, mint szart a palánkon, hiszen én nem ezt akartam. Vagy már addigra mindegy lesz? ’84-es világban fogunk ülni és már amúgy is mindegy lesz? Lesz még világ egyáltalán? Lesz még hely, amit nem mérgezünk meg egy szellemet kergetve?
Most letört vagyok. Most nem hiszek. De tudom, hogy egy óra múlva már máshogy fogom gondolni. Aztán újból máshogy. Csak azt nem tudom, hogy mikor van igazam. Mégis azt hiszem, hogy mikor tényleg fontos lesz, hogy tudjam, akkor meglesz a válasz. Vagy kénytelen leszek bemutatni a bubi páromat. Akkor pedig
